Rebecca, nincs élet nélküled!

Nem rég új beteg érkezett intézetünkbe. Az erdőben találtak rá. Csupa kosz volt, égésnyomok látszottak az egész testén. Nem tudni mióta kuporogotott a fa tövében. Talán csak 2-3 napja. Egy helyi erdész talált rá. Zavart volt, még a rendes nevét sem tudta megmondani. Egyetlen szót hajtogatott: Rebecca. Nem tudtuk mire, vagyis kire akar ezzel a névvel utalni. Félelmetes nő volt, tágra nyílt szemekkel, mereven tekintett ránk. Mivel fogalmunk sem volt, hogy mire számíthatunk vele kapcsolatban, a pontos diagnózis felállítása előtt egy biztonságos szobába helyeztük és folyamatos felügyelet alá állítottuk, de mielőtt a vizsgálatra került volna a sor jelentettük a hatóságnak. Julian ezredes felelt a környék rendjéért. Felvilágosított minket, hogy két napja rejtélyes körülmények között leégett a Manderley ház. A beteg, rendes nevén Mrs. Danvers ott szolgált, mint házvezetőnő. Azt hitték bent égett, ugyanis sehol sem találták. Mivel senkije sincs ezért elmegyógyintézetünk lakója lett.

A Manderley-ház (forrás)


Teltek múltak a napok, Danny karba tett kezekkel ült, mindig egy helyben. Összekuporodva és enyhén dölöngélve. Megállás nélkül csak a Rebecca nevet suttogta. Egyik nap kezembe akadt a helyi napilap. Címlapján ez a felirat állt: "Lezárult a rejtély, Rebecca de Winter öngyilkos lett". Akkor összeállt a kép. Rebecca volt Maxim de Winter előző felesége, aki rejtélyes körülmények között vesztette életét egy állítólagos hajóbalesetben. Igen, így már értem. Maxim a leégett Manderley ura volt és Mr. Danvers pedig ott szolgált. Nagy valószínűséggel ő lehetett Rebecca szobalánya is.  Egyre jobban elkezdett érdekelni a történet. Kíváncsi voltam ki is ez a nő itt a sarokban és vajon mi történhetett vele, ami miatt ennyire zavarodott lett az elméje. A vizsgálatok csak annyit mutattak ki, hogy hatalmas sokk hatás érte, ami miatt nem képes kommunikálni a külvilággal. Teljesen magába zárkózott. A hatóság sem mondott róla semmi újat. Igazából senki sem ismeri őt. Egész életében távolságtartó volt az emberekkel szemben, nem nyílt meg, nem mesélt magáról. Talán egyedül ez a Rebecca ismerhette, de tőle már nem tudhatunk meg semmit sem. 

Minden nap figyeltem. Vártam, hogy javuljon az állapota és beszélgetni tudjak vele. Nem tudom az okát, de valamiért érdekelt ez a nő. Titokzatos volt és ő volt a legfőbb bizalmasa a Manderley-rejtély kulcsfigurájának. Életem nagy részét a betegek ápolása teszi ki, szinte ki se mozdulok az intézetből, és végre történik valami érdekes. Tehát minden energiámat Mrs. Danvers gyógyítására fordítottam. Beszéltem hozzá, felolvastam neki, több pszichológiai módszert is bevetettem. Minimális javulást ugyan észleltem, egy idő után már nem suttogta, hogy "Rebecca", sétálgatott is, de beszélni még mindig nem volt hajlandó. Néha írogatott, rajzolgatott, de egyelőre azzal se mentem túl sok mindenre. Egyik reggel hivatott az osztályvezető főorvos. Ideiglenesen áthelyeztek egy másik szárnyba. Nagyjából két hétig voltam távol Danny-től. Sajnos a többi ápoló nem foglalkozott vele, ők csak egy egyszerű, hétköznapi nőt láttak, akinek bekattant valami. Elvégezik a napi rutin teendőket, de ezen felül nem fordítanak rá plusz figyelmet. Alig vártam, hogy újra én ápolhassam. Ahogy közeledtem a szobája felé, hirtelen egy megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerített uralmába. Elhessegettem, gondolván ez itt megszokott, hiszen ez egy elmegyógyintézet. Kinyitottam az ajtót és nem hittem a szememnek. Ott feküdt a földön. Eldobtam mindent a kezemből, odarohantam megnézni a pulzusát. Közben segítségért kiáltoztam. Nem akartam elhinni. Ez nem történhet meg. De megtörtént. Meghalt. Öngyilkos lett. Az orvos patkánymérget talált a szervezetében. Pár napja rágcsálóirtás volt az intézetben, hozzájuthatott valahogy. Sajnos ez történik, amikor az ápolók úgy gondolják, értük úgysem kár és nem figyelnek oda eléggé.

Hitchcock Mrs. Danverse, Judith Anderson (jelenet az 1940-es A Manderley-ház asszonya című filmből)
Még aznap feladatul kaptam a betegszoba rendbetételét. Nagyon szigorúak a szabályok, alapos fertőtlenítés, teljes ágynemű csere szükséges, minden berendezést meg kell vizsgálni, az oda nem illő dolgokat eltávolítani. Éppen a párnahuzatot cseréltem, amikor egy papírgalacsint találtam. A huzatba rejtette. Azt gondoltam az egyik rajzát gyűrte össze és dugta el, de nem. Ez egy levél volt. Rebeccának címezve.

"Rebecca,

Mindenki azt hajtogatja, hogy meghaltál, de én tudom, hogy élsz és nem sokára visszatérsz közénk. Te nem lehetsz halott. Te, a világon a legerősebb nő, aki soha semmitől és senkitől sem félt sohasem. Ez is csak egy játék, mint az egész eddigi életed. Neked az egész csak egy játék. Rebecca, győztél. Maxim teljesen kikészült. Van most egy új felesége, de ő sohasem veheti át a helyed. Manderley a tiéd. Csak a tiéd. A szobád mindig rendben tartottam, de aztán jött az a nő és átrendezett mindent. Azt hittem sikerül elüldöznöm, az öngyilkosságra is majdnem rávettem, de az az istenverte riadó az öbölben mindent elrontott. Rebecca, ez a nő nem való ide! Te vagy az igazi Mrs. de Winter. Te nem haltál meg. Még élsz. A tenger is folyamatosan a nevedet suttogja. Hallom minden egyes nap. A rendőrség szerint egy halálos diagnózis miatt öngyilkos lettél, de én tudom, hogy nem. Képzeld. Fawell azt hiszi szeretted őt, de én mondtam neki, hogy te sohasem szeretted sem őt, sem pedig Maximot. Nem is érdemeltek volna meg téged. Rebecca, te túl jó voltál hozzájuk. Nem értékeltek eléggé. Én ezt nem akarom elhinni. Nem haltál meg! Rebecca, tudom, hogy még mindig élsz. Nem lehetettél rákos, fiatal vagy még hozzá. Lehetetlen! LEHETETLEN! Most bezártak engem a bolondok közé, pedig én nem őrültem meg. Kicsit megjátszottam magam előttük, úgy tettem mintha, aztán most arra készülök, hogy itt hagyjam Angliát, ezt az egész hazug világot. Nem bírom tovább nélküled, Rebecca. Arra esküdtem fel, hogy ameddig csak lehet szolgálni foglak, de te nem vagy itt. Én most elmegyek, de csak egy szavadba kerül és visszatérek hozzád, drága Rebecca. 

Isten veled, még találkozunk!

Egyetlen bizalmasod,

Danny"

Én azt hittem ez a Rebecca idealizmus már nincs jelen nála. A nevét se suttogta már. Én is sokszor elmondtam neki, hogy meghalt, próbáltam segíteni neki ennek a ténynek a feldolgozásában. Úgy látszik nem csak remek házvezetőnő volt, de kiváló színésznő is. Úgy tűnt javult az állapota, de csak színjáték volt. Belül még ugyanúgy marcangolhatta ez a trauma. Ez a nő teljesen a hatalmába kerítette. Betegesen ragaszkodott Rebeccához, ahhoz, hogy őt szolgálja, hogy miután meghalt, nem tudta feldolgozni. Egyre csak azt várta, hogy visszatérjen. Mindent úgy tett, mint a halála előtt, hogyha hazatér minden ugyanúgy várja őt a lakosztályában. Valószínűleg akkor őrült meg teljesen, amikor megérkezett az új Mrs. de Winter. Az pedig még jobban felzaklathatta, hogy a rendőrség ismét nyomozni kezdett Rebecca halálának ügyében. Azt is el tudom képzelni, hogy Danvers gyújtotta fel Manderley-t. Nem akarta, hogy másé legyen, és most a titkokkal együtt ő is a másvilágra költözött.

Hihetetlen történet. Eddigi elmegyógyintézetes pályafutásom során ilyen beteggel még nem találkoztam. Rebecca sem lehetett semmi. Kihasználta a férjét. Biztosan zsarolta. Csak játszott vele, és élvezte. Biztos vagyok benne, hogy élvezte. Micsoda nő. Micsoda nők. Azt hiszem erre életem végéig emlékezni fogok. 

Messziről jött szerelem

Minden reggel, miután felébredek első dolgom az, hogy kinyitom az ablakom, kihajolok rajta és csak hagyom, hogy az egész testem átjárja a friss tavaszi levegő. Szeretem hallani a madarak csipogását és érezni, ahogyan a párnától gyűrött arcomat simogatja a felkelő nap sugara. Csak jó mélyen beleszippantok a levegőbe és becsukott szemmel hagyom, hogy szép lassan felébredjek.
Budapest Gül baba utca (forrás: http://www.panoramio.com/photo/98110321)
Egyetemi éveim alatt ugyan a fővárosban élek, de lelkem mélyén mindig vidéki lány maradok. Otthon is mindig így indult a reggelem. Tudom, a budapesti levegő nem feltétlen mondható frissnek, de ezt a reggeli kis rituálét nem szívesen hagynám ki. Kis lakásom, melyet egy nagyon kedves barátnőmtől bérlek, amíg ő külföldön tanul, egy csendes budai utcában van nem messze a belvárosi forgatagtól. Hangulatos, macskaköves utca ez, ahol nagyon szeretnek sétálni a szerelmes párok. Sokszor hallom őket a nyitott ablak alatt andalogni, miközben elcsattan egy-egy csók. Jó érzés hallani a boldogságukat, de bevallom irigykedni szoktam rájuk. Itt élek egy aranyos kis lakásban a főváros legromantikusabb utcájában, minden reggel az ablakból kihajolva köszöntöm az új napot, mint a királylányok a mesében, de értem még ennek ellenére sem akar jönni a herceg. Pedig még az ablak is olyan kihajthatós, mint a mesékben. Igaz dalolászni nem szoktam a madarakkal … lehet ez a baj.

A mai nap sem tettem másképp. Gyönyörű áprilisi napnak indult. Most kivételesen nem keltem korán, félig szabadnapot adtam magamnak és úgy döntöttem csak a délutáni órára megyek be az egyetemre, mert sajnos az kötelező. Tehát már körülbelül dél lehetett, amikor kócos kis fejemmel kihajoltam az ablakon, hogy magamba szippantsam a tavasz virágos illatát. Lehunyt szemmel csüngtem a párkányon a cuki macis pizsimben és próbáltam megélni ezt a csodálatos pillanatot, amikor egyszer csak  valaki rám köszönt. "Good morning!" Ijedtemben majdnem kiestem az ablakon. Kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy ez a kedves fiatalember bizony nem az én nyelvemen szólalt meg. Good morning! - válaszoltam meglepetten.

A fiú nagyjából egyidős lehetett velem, barna haja és gyönyörű barna szeme volt. El sem akartam hinni, hogy egy ilyen jóképű srác áll előttem „kora reggel”. Magas volt, de nem túlságosan, testalkata pedig jól izmoltnak tűnt, már amennyire a pólójától az látszott. Nagyon szép volt a mosolya, olyan, mint a filmekben szokott lenni: megnyerő és határozott. Romantikus fiúnak tűnt, olyannak, aki pontosan tudja mit akar, de nem ront ajtóstul a házba. Pár percig néztük egymást, majd hirtelen zavaromban fogtam magam, mosolyogtam egyet, majd becsuktam az ablakot és fülig vörösen visszabújtam az ágyamba. Ott feküdtem egy ideig és csak fogtam a fejem, hogy ennél kínosabb már nem is lehetett volna ez a szituáció. Biztos most rajtam nevet – gondoltam magamban. Úgy nézett rám, mint, akit megbabonáztak, én meg ott hagytam. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Társaloghattunk volna picit, de nem, én fogtam magam és se szó, se beszéd elbújtam, mint egy szégyellős kislány. Pedig olyan helyes volt … csak kár, hogy külföldi és én meg nem tudok értelmesen kommunikálni angolul. Megérteni ugyan tök jól megértem, de nem tudom magam rendesen kifejezni. Egyszerűen nem megy, nem áll rá az agyam. Ezt úgy utálom. Mindegy, úgysem találkozunk többet. Biztos csak itt nyaral és lehet, hogy holnap már utazik is haza. Már épp sikerült magam megnyugtatni azzal, hogy holnap már biztosan megy is haza, amikor az órára pillantva tudatosult bennem, hogy hoppá nekem lassan mennem kell, mert elkések az egyetemről. Gyorsan összekaptam magam és pár perc múlva útnak is indultam.

Egész nap ő járt a fejemben. Még a nevét se tudtam meg. Azt se tudom honnan jött. Lehet, hogy egy olasz borász fia, akinek egy hatalmas szőlőbirtoka van Toscanában, vagy lehet, hogy francia. Jajj pedig milyen romantikus lehet Párizsban. Annyira hülye vagyok. Mindegy. Senki sem tudja meg, ő meg úgyis elmegy és többé nem találkozunk. Ideje túltennem magam a szerencsétlenkedésemen. Majd legközelebb egy másik sráccal nem fog ilyen előfordulni. Egyszer biztos találok valakit, aki ezekkel a bénázásaimmal együtt is szeretni fog. 


folytatása várható

Szerethető-e az operett? - alternatív ajánló

Gyors válasz: egyértelműen igen! Nem azt mondom, hogy rögtön és azonnal beleszerelmesedik az ember (biztosan ilyen is van), én például hosszasan elzárkóztam tőle. Utáltam amikor a szép musical részleteket operett áriák követték egy gálaműsorban, vagy azt, amikor megjelent két népviseletbe öltözött színész és miközben énekelték, hogy "Szép város Kolozsvár"eljártak egy csárdást. Nem igazán értettem, hogy lehet ezt szeretni. Sokáig gyűlöltem minden olyan színészt is, aki áriásabban énekelt az átlagnál, de ahogy kezdtem nyitni a műfaj felé, rájöttem, hogy ez jó és szerencsétlen színészeket emiatt nem szabad utálni. Azóta megjegyzem nagyon sok operett-színész lett a kedvencem emberileg és színészileg egyaránt. 

A múltkori Inspiráló fiatalság című bejegyzésben erről már meséltem kicsit, amikor két fiatal reménységet mutattam be nektek. Ekkor jött az isteni szikra, hogy erről talán érdemes lenne írni, hiszen annyi tévhit kering az operettekkel kapcsolatban, aminek elsősorban talán az az oka, hogy a fiatalok a régi, klasszikus, TV-ben is bemutatott nagyrészt fekete-fehér felvételek láttán örökre elzárkóztak a műfajtól és eszükbe se jut megnézni egyet-egyet. Pedig sokat változtak az évek alatt, modernizálódtak és egyre több fiatal művész játszik bennük. 

Az Operettszínház nem szeretné, ha ez a tévhit rögzülne a köztudatban, folyamatosan próbálja csökkenteni a nézőtér átlagéletkorát, melynek érdekében számos taktikát vet be.  Színészek tekintetében egyre nagyobb az átfedés a musical és operett között. Talán ez lehet az egyik legnagyobb húzóerő, ami bevonzhatja a musicalrajongókat, ha egy-egy nagy kedvencük szerepet kap egy operettben. A másik nagy változás ezen a téren az az, hogy a koreográfiákat is szeretné a modern irányba vinni, belecsempészni pár street-dance mozdulatot. Ezeken kívül pedig törekszik arra, hogy a klasszikusabb darabok mellett helyet kapjanak a repertoáron az alternatívabb előadások is. 

Semmiképp sem szabad általánosítani, mert tényleg ahány szerző, annyiféle operett. Van, amelyikben a zene is tök más stílusú, nincs ária se nagyon, az egész lendületes, könnyed és vicces. Persze akad ennek totál az ellentéte is, amit én se nagyon szeretek, amikor két primadonna van, két bonviván és sokkal nagyobb hangsúlyt kap a klasszikus, áriásabb vonal, mint a humor és a könnyedebb népies jellegű (sokak szerint mulatós - nem az!) zene. Szóval azért én is válogatok, nem nézek meg mindent és ennek köszönhetően nem nagyon csalódtam még előadásban. 

Nagyon szeretem a Csárdáskirálynőt, a Csókos asszonyt, a Lili bárónőt, a Marica grófnőt, vagy ott van például a Bajadér. Ezeket szerintem nagyon sokan ismerik, hiszen tele vannak olyan dallamokkal, amiket az ember ha máshol nem is, nagyszülőknél/dédszülőknél sokszor hallhat. Most én olyan példákat szeretnék bemutatni Nektek, amik valami újdonságot hoznak ebbe a világba, kicsit alternatívabbak, modernebbek és talán sokkal könnyebben befogadhatóak. A színház ezeket az előadásokat úgy szokta nevezni, hogy "beavató operett", ugyanis ez tipikusan egy olyan dolog, amihez szép lassan kell hozzászoktatni a fülünket és a lelkünket, hogy elérjünk arra a szintre, amikor nem zavarnak a sokszor már klisés színpadi megoldások vagy a hagyományosabb zenei világ. 

Chicagoi hercegnő
képek forrása operett.hu
Ez a legfrissebb operett élményem. Az utóbbi pár évben betört a színházba a swing és jazz zene, hála Bársony Bálintnak és zenekarának. Egyre több alkalommal dolgoznak együtt rendezőkkel, zenei vezetőkkel és ezeknek az együttműködéseknek köszönhetően született meg ez az előadás is, épp, mint korábban az Amerikai komédia című musical. Általuk került hozzám közelebb ez a műfaj, nagyon megszerettem ezt a zenei világot és alig várom, hogy újabb darabot vigyenek színpadra. A Chicagoi hercegnőt Kálmán Imre írta (épp úgy, mint a Csárdáskirálynőt - semmi hasonlóság) abban az időben, amikor kezdett Európába betörni az amerikai jazzes-swinges életérzés. Egyes találgatások szerint a szerző (aki ekkor már Amerikában élt) attól tartva, hogy ez az újvilági zene kiszorítja az operettet, írta meg ezt a művet, melyben ez a két dallamvilág csap össze. Megjelenik egy amerikai milliárdos hölgy, hozza magával a charlestont, miközben a helyi herceg számára nem létezik más muzsika, csak az, amit a hegedűse húz. Ebből aztán sok bonyodalom születik, de végül kiderül, hogy remekül megfér egymás mellett a jazz és a hagyományos, népies vonal. 

Videók: ajánló // werkfilm // Charleston // Jenki nők // Borisz // Oh, szép Chicago // Egy slow fox with Mary

Én és a kisöcsém
képek forrása: operett.hu


Az Én és a Kisöcsém egy igazi időutazás, hála Eisemann Mihály slágereinek. A hangszerelés kicsit új, kicsit maibb, de a hangulata változatlan. Ez igazából nem is tudom pontosan miért operett, mert abszolút nem olyan érzése van az embernek, miközben nézi. Nem is emlékszem mikor nevettem utoljára ilyen jót színházban. Nagyon jó karakterek vannak benne, a sztori is fantasztikus és tényleg nem tudok mást mondani, ez az előadás felér egy pár órás haspréssel. Ez tipikusan egy olyan darab, amit mindenkinek bátran ajánlok függetlenül attól, hogy szereti e a zenés színházat vagy sem. KIHAGYHATATLAN! Csak kár, hogy most épp nincs repertoáron, én nagyon bízom benne, hogy visszakerül, mert kétségkívül közönségkedvenc volt. Végezetül pedig a sztoriról annyit, hogy a színház szerint "Az igazán jó történetek egy mondatban is összefoglalhatóak, például így: Kató, a gazdag tápszergyáros ábrándos, aluszékony lánya férfinak öltözve az itáliai Velencéig szalad, hogy megleckéztessen egy nagyképű, nőgyűlölő fickót." Jól hangzik, igaz?

Videók: ajánló // werkfilm // Én és a kisöcsém // Broadway fesztivál blokk 

Viktória
képek forrása: operett.hu


Most egy kicsit ellentmondok magamnak, ugyanis a Viktória nem egy alternatív operett. Inkább hagyományosnak mondható. Miért vettem ide mégis? Azért, mert ez valamiért más. Nem tudom megfogalmazni az okát, de az mindent elárul szerintem, hogy még a húgom is azt mondta, ha újra repertoáron lesz megyünk és megnézzük - pedig nem igazán szokott lelkesedni az operettek iránt. Ezen is nagyon nagyon sokat lehet nevetni, közben pedig van egy nagyon szép szerelmi szála is. A Viktória abban is különbözik a nagy klasszik operettektől, hogy "Míg a legtöbb operettben a primadonna szereti a bonvivánt, a bonviván pedig viszontszereti a primadonnát, a Viktóriában ez egy kicsit bonyolultabb, hiszen a primadonna két emberbe szerelmes és választania kell. A hátteret pedig mindehhez három ország adja." A zenei világa se hétköznapi: keveredik benne a finom amerikai jazz, az operett és magyar népi zene. A történet egy dorozsmai kapitányról szól, aki megszökik Szibériából és Japánba érkezve a nagykövetségen rátalál régi szerelmére, Viktóriára. Azonban ez a nő már férjes asszony. Közben ott van még Jancsi, a szárnysegéd és Riquette a szobalány, aki menthetetlenül egymásba szeret, valamint Feri és Lia San is, akik szintén egymásba habarodnak. Talán attól könnyedebb ez az operett, hogy itt a szubrett-táncos komikus páros duplázódott meg, ezáltal nagyobb teret nyer a humor és a tánc. Nagyon remélem, hogy még visszakerül a repertoárja (akár az Én és a kisöcsém), mert egy biztos: ez nem egyszernézős.

Videók: Honvéd banda // Csak egy kislány // Ahol az ember felmászik a fára // Niagara fox 

Végezetül pedig két olyan operettet szeretnék megemlíteni, amik szintén friss újdonságok. Ezeket még nem láttam, így nem tudok róluk véleményt formálni. Az egyik a Riviéra girl, ami Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének az amerikai Broadway változata. Ezt nem olyan rég mutatta be az Operettszínház, ezzel az előadással nyílt meg a Kálmán Imre teátrum, ahol nagy sikernek örvend ez a darab. Itt is teret kap az amerikai zene, teljesen más a hangszerelése, mint az eredeti változatnak, ez teszi igazán különlegessé. A másik pedig a Luxemburg grófja, ami egy nagyon izgalmas felújítás eredménye, ugyanis a koreográfiákban fellelhetőek lesznek a különböző street-dance mozdulatok. Erről egyelőre többet nem tudok nyilatkozni, de majd updatelem a bejegyzést, ha lesznek saját élményeim vele kapcsolatban.

Ezekről is találhattok videókat: Riviéra girl ajánló // Luxemburg grófja sajtótájékoztató

Remélem ezzel a kis operett ajánlómmal sikerült kicsit közelebb hoznom hozzátok ezt a műfajt, és ezek után kicsit nyitottabbak lesztek felé. Tényleg nem szabad általánosítani, mindenki meg tudja találni azt az előadást, ami hozzá igazán közel áll. Idővel pedig nagyon könnyen hozzá lehet szokni, meg lehet szeretni ezt a drámai és egyben eszméletlenül humoros világot. Minden magyarban benne van ez a virtus, nem véletlenül kapta meg a hungarikum elismerést. Az operett a miénk, bennünk van és biztos vagyok benne, hogy ez előbb utóbb mindenkiből előbukkan, bármilyen mélyen is próbálja tartani magában. 

Nevem Makó Anna, születtem Bolitán.

10 év telt el azóta a szörnyű nap óta. Örökre belém égett az a pillanat, amikor rájöttem ki is valójában Abigél, a csodatévő Abigél, akinek új életem köszönhetem. Nem igazán szeretem, fáj, hogy a múltam hátra kellett hagynom, kegyetlenül fáj, hogy új személyazonossággal kell élnem. Drága Édesapám. Makó Antal, géplakatos? Istenem, édes istenem, ha tudnák az emberek, hogy az én apám volt a világon a legbátrabb tábornok. Szembeszállt a németekkel, hogy megmentse az ártatlanokat, hiszen ő tudta, hogy a háború már rég elveszett és mindenki a halálba sétál a harcmezőkön. Sohasem felejtem el, amikor kimondta: "Hát beszélek, de meglesz az ára. Ettől a pillanattól fogva vége a gyermekkornak Gina. Felnőtt leszel, és soha többé nem élhetsz már úgy, mint más gyerek. A magam életét, a sajátodat és másokét teszem a kezedbe. Mire esküszöl, hogy nem árulsz el bennünket?" Én nem akartam rosszat, én nem tudtam, hogy amiatt vitt Árkodra, hogy megvédjen. Nem akarta, hogy velem zsarolhassák a németek. Annyira szégyelltem magam. Miért voltam ennyire makacs? Megszöktem többször is, bántottam a többieket, szófogadatlan és neveletlen voltam. Felelőtlenül viselkedtem bajba sodorva mindenkit. Nem akarta, hogy az én vállamat is nyomja ez a hatalmas súly, amit eddig egyedül cipelt, de nem volt más választása. 

Lázadtam a világ ellen, haza akartam menni Pestre a barátnőimhez, nem akartam a matulásokkal ilyen szörnyű uniformisokba öltözve élni, meggyőződésem volt, hogy ez egy börtön, ahol nincs mosoly se öröm és ezek közt a szigorú fekete-fehér falak között csak sírni lehet. Nem voltak itt a falon képek, mindent latin idézetek díszítettek, a lányok folyton bibliaismereti versenyre készültek. Nem úgy mint a Sokoray Atalában, az én pesti iskolámban. Az egy világi intézmény volt, ott nem szabták meg az embernek, hogy mit viseljen, nem kellett minden áldott nap fonatban viselni a hajunkat. Az egy sokkal jobb hely volt - gondoltam akkor. Ó, Istenem ha tudtam volna, hogy ez az intézet jelenti számomra a menedéket, azt a helyet, ahol biztonságban lehetek.

kép forrása: itt


Milyen buta voltam, amikor azt hittem, hogyha megszököm akkor minden a régi lehet, újra a fővárosban élhetek Édesapámmal és Marszellel, a nevelőnőmmel. Akárhányszor ebbe a vízióba menekültem, újra magam előtt láttam Mimó néni szalonját, ahol újra együtt táncolok Ferivel. Azt hittem ő lesz a férjem. A Matulában mindenkinek azzal dicsekedtem, hogy nekem igazi férfi udvarol, egy főhadnagy, nem holmi leltárjegyzéken szereplő történelmi alak. Vagy I. István palástja. Kinevettem és beárultam őket, pedig csak játszani akartak. Nevetni. De én mindent elrontottam és ezzel magamra haragítottam az egész osztályt. Kuncz Feriben is megbíztam. Olyan csodálattal és átéléssel meséltem róla a lányoknak, sohasem gondoltam, hogy veszélyt jelenthet rám. Szegény Bánki is csak örömet akart okozni amikor elhívta hozzám Árkodra, nem is sejthette, hogy ezzel bajba sodorhat engem és az Édesapámat. A szerelem teljesen elvakított, azt hittem Abigél őt küldi a megsegítésemre. Pedig milyen szépen súgta a telefonba, hogy "Zsini, Zsini, tündérkislány.", de a kezdetektől fogva ő volt a legnagyobb ellenségem.

Kőniget sem szerettem, mindig gúnyoltam. Ó, ha tudtam volna, hogy ő Abigél, a legönzetlenebb ember a világon. Mi csak szentimentális vén szamárnak hívtuk vagy szóra se méltattuk: "Vele nem kell foglalkozni, ő csak Kőnig. Ez még a legyet is kimenti a pohárból, ha az megakarja öngyilkolni magát", pedig ő egész életét annak szentelte, hogy egy szobor legendája mögé bújva segítse a rászorulókat. Bánki is neki köszönheti, hogy a családját zsidó származása miatt nem vitték munkatáborba meghalni. Én is neki köszönhetem azt, hogy most élek. Ha nincs Kőnig (és persze a segítőiről sem szabad megfeledkezni) ma már én sem lennék. Akkor is tartotta a hátát helyettünk, amikor rávettem az osztályt a dupla dolgozatra és a Püspök úr felolvasta Torma írását. Ez a szentimentális hülye próbált minket megvédeni Gedeontól és a büntetésétől. Szegény Tormának az én ötletem miatt kellett ékes fekete kezdőbetűket festenie az általam ötszázszor leírt zsoltáridézetnek.

Azért nem volt olyan rossz a Matulában. Miután kibékültem a lányokkal, nagyon sokat nevettünk együtt esténként takarodó után. Hányszor boronáltuk össze Zsuzsanna testvért és Kalmárt. Kalmár volt a legférfiasabb férfi az egész iskolában, Zsuzsanna pedig olyan ártatlan szerepet öltött magára mindig. Az egész szerelmi történetben azonban Kőniget sajnáltuk a legjobban, ugyanis láthatólag fülig szerelmes volt a diakonisszába. Ez a kis szerelmi háromszög állandó téma volt esténként épp úgy, mint az, hogy Torma Gedeon csakis a halaiba szerelmes. Mivel itt nem voltak fiúk szerettünk ehhez hasonló dolgokról elmélkedni. Egy ilyen este folyamán tudtam meg azt is, hogy Horn Mici, a Matula egyik volt növendéke (aki sokszor hívja meg a legjobban teljesítő osztályokat egy uzsonnára) itt az intézetben ment férjhez. Micikének sok hagyományt köszönhettünk például azt, amikor a lányok minden tanév kezdetén hozzámennek a leltárjegyzéken szereplő tételéhez (sajnos ezt a hagyományt a kezdeti ellenségeskedésem miatt lelepleztem a. tanári kar előtt), valamit Abigél legendája is az ő nevéhez fűződik. Eleinte őt sem szerettem, pedig igen fontos szereplője volt a megmentésemnek. Ő is háborúellenes volt, főleg mert fiát az értelmetlen harc következtében veszítette el.
kép forrása: itt


Könny szökik a szemembe akárhányszor erre az időszakra gondolok. Ma is hallom Gedeont, ahogy megnyitja az új tanévet és pontosan emlékszem arra, ahogy a matulások egybehangzóan mondják, hogy "Jó napot kívánok Isten áldásával!". Így kellett köszönnünk. Még a szüleinknek is. Gyűlöltem, hogy nem üdvözölhettem Édesapámat, úgy, hogy "Szervusz!", de most mindent megadnék, hogy ezt mondhassam neki. Mindennél jobban hiányzik. Nem szeretek Makó Anna lenni, én Vitay Georgina vagyok, születtem Pesten és édesapám Vitay tábornok volt, nem pedig Makó Antal, géplakatos. Szeretném büszkén viselni nevemet, de ezt már nem lehet. Makó Anna vagyok már 10 éve, de elmondhatom magamról, hogy szabad vagyok. Külföldön élhetek a családommal boldogan és őrizhetem Édesapám emlékét életem végéig. 

Inspiráló fiatalság

A tehetség felismerése egy embertársamban engem sohasem irigységgel, hanem sokkal inkább örömmel töltött el. Nem sajnáltam senkitől sem, hiszen úgy vélem az az egyik legcsodálatosabb dolog, ami egy emberrel történhet, hogy valamihez megvan a kellő tehetsége, ami által egyre nagyobb sikereket érhet el. Persze a tehetség mellé kitartásra és mérhetetlen sok alázatra vagy szükség, no meg a szerencse megléte sem elhanyagolható, de megfelelő alapok nélkül nincs siker. 

Ma a Facebook világában már az ágyadból követheted kedvenceid mindennapjait és csodálhatod "alkotásait", mert bármiről is legyen szó a tehetségnek érzékelhető végtermékei vannak. Bármikor meghallgathatod kedvenc énekesed legújabb dalát, megnézheted kedvenc színészed épp hol és mit forgat, sőt még az se kizárt, hogy kedvenc kortárs festőd épp live-ban festi legújabb művét. 

"A győzelemhez vezető út gyakran sorozatos vereségekkel van tele. Fájdalom és gondok nélkül teljesítményünknek nem lenne igazi értéke! Ha nem került semmibe, semmit sem ér. A siker eléréséhez elkerülhetetlen, hogy megtanuljuk legyőzni a nehézségeket és kudarcokat. A kulcs a kitartás."


Nekem is vannak olyan kedvenceim, akiknek az életútját figyelemmel kísérem, de én arra nagyon figyelek, hogy csak és kizárólag olyan emberek legyenek, akikre tényleg érdemes időt szánni, akik valami olyan tevékenységet folytatnak, amivel egy olyan pluszt képesek nekem adni, amit talán később valamilyen formában hasznosítani tudok a saját életemben. Szeretnék nektek bemutatni pár olyan feltörekvő tehetséget, akik a szakmájukon belül fiatal koruk ellenére már letettetek valamit az asztalra és láthatólag úgy lépkednek a siker macskaköves útján, hogy közben nem feledkeznek meg arról, hogy habár értéket közvetíteni igenis nagy felelősség, de ezzel együtt egy nagyon szuper dolog. 

Elsőként egy olyan fiút szeretnék nektek bemutatni, akivel egy teljesen véletlen folytán "ismerkedtem meg". Ő az, aki talán a most felsorolt személyek közül a legújabb kedvencem. Érezni fogjátok, hogy kilóg majd a sorból, mert a későbbiekben inkább színészekről fogok írni (látszik, hogy ez a közeg áll hozzám a legközelebb), ő pedig egy fotós fiú. Jancsó Gergőnek hívják és egyik barátnőm szakdolgozatos interjúja kapcsán találkoztam vele. Hihetetlen sikereket ért el az elmúlt pár évben, holott csak egy kicsit öregebb nálam. Pont egy éve indított Youtube csatornát, hogy tudásának és élményeinek egy részét megoszthassa az arra kíváncsi követőivel. Elmondta, hogy neki nem az az elsődleges célja, hogy minél nagyobb feliratkozó táborra tegyen szert, ő mindössze annyit szeretne, hogy egy érett és a fotózás iránt érdeklődő csapatot toborozzon, ahol elsősorban szakmai kommunikáció valósul meg. Amit én kifejezetten szeretek a videóanyagában az az, hogy nagy hangsúlyt fektet a minőségre és arra, hogy tényleg olyan dolgokról beszéljen, aminek értéke van, nem szeretné (számomra is) értelmetlen TAG videókkal bővíteni a Youtube repertoárját. Nálam Gergő az első olyan youtuber, akinek minden videóját elejétől a végéig megnéztem és minden percét érdekesnek tartottam. Próbálok minél több trükköt ellesni tőle, hogy az amatőr fotóim egyre jobbak legyenek. 

A sort egy hihetetlen széplelkű és sokoldalú személlyel folytatnám. Őt is viszonylag későn "fedeztem fel", de azóta is csak kapkodom a fejem, hogy ez a fiú mennyire tehetséges és mennyire elkötelezett a munkája és az őt kedvelő emberek iránt. Vecsei H. Miklós a Vígszínház fiatal tehetsége ír, fordít, rendez és nem mellesleg színészkedik is. Szülei szociális munkássága révén sok mindent megtapasztalt az életből, nem csak a jó, de a rossz oldalát is ismeri. Eredetileg ő is erre a pályára készült, de időközben rájött, hogy ő a színház által tudja legjobban közvetíteni azt a értéket, ami számára igazán fontos. Nagy szerencsémre imádja az irodalmat, most például Mondjad, Atikám! címen József Attila darabot írt és ad elő a Vígben, ezen kívül egy Arany Jánosról szóló előadás létrehozásán is munkálkodik. Eddig még csak a Pál utcai fiúkban láttam (ajánló itt) Nemecsek bőrébe bújva, de alig várom, hogy minden szerepében megcsodálhassam tehetségét. Ajánlom, hogy nézzetek meg pár vele készült interjút, tényleg olyan tiszta lelke van ennek a fiúnak, hogy receptre lehetne felírni depresszió és negatív életfelfogás ellen. 

Most két olyan musical színész sráccal folytatom a sort, akik az esetek döntő többségében ugyanazokat a szerepeket viszik - Wolfgang Mozart, Rómeó vagy például Chris a Miss Saigonból. Azért is vettem őket egy pontba, mert habár útjaik hasonlóak, mindketten más és más akadályokat megugorva értek el oda, ahol most vannak. Akikről pedig szó van, nem más, mint Kocsis Dénes és Veréb Tamás, az Operettszínház két fiatal szívtiprója. Dénes számomra azért is kifejezetten inspiráló, mert soha nem adta fel álmát, hogy egyszer Rómeóként álljon a színpadra és kitartó munkával elérte, hogy alkatilag megfeleljen a szerep elvárásainak. Azóta pedig sorra kapja a jobbnál jobb feladatokat és rabolja el a női szíveket estéről estére. Tominál érdemes megemlíteni, hogy már 16 évesen a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon állt a Robin Hoodban, az Operettben pedig 2013-ban mutatkozott be és azóta is töretlen a siker. Tomi esetében pedig az is kimagasló, hogy nem csak a színházi, de a popszakmában is jeleskedik, melynek legnagyobb elismerése az elmúlt 1-2 évben megjelent két önálló videóklippje és az, hogy megnyerte a 2016-os Sztárban sztár vetélkedőt. Ez a két fiú is remek példája annak, hogy kitartással és mérhetetlen sok alázattal igenis elérhetőek a kitűzött célok már ilyen fiatal korban is. 

Végül, nem utolsó sorban két elbűvölő hölgyeménnyel zárnám a bejegyzést, akik egy olyan színházi műfajban jeleskednek, mint feltörekvő, új generáció, amit sajnos nagyon sokan nem kedvelnek. Ez pedig az operett. A mai ifjúság úgy gondolja ez egy nyugdíjas műfaj, amiben csak áriáznak és idősebb színészek idétlen táncot lejtenek, miközben éneklik, hogy "Hajmási Péter, Hajmási Pál". Pedig ez nem így van. Nem mondom, hogy én rögtön rajongó lettem és minden operettet imádok. Sokáig én is tiltakoztam és leszóltam ezeket az előadásokat, aztán szépen lassan rájöttem, hogyha befogadóbb vagyok és lehetőséget adok arra, hogy közelebb kerüljek hozzá könnyebb dolgom van. Az pedig, hogy ez egy klasszikus nyugdíjas műfaj idős színészekkel a legnagyobb hülyeség. Főleg azert, mert sok operett egyre modernebb rendezésben és hangszerelésben kerül színpadra, valamint jelen van egy nagyon tehetséges fiatal generáció, akik egy új lendületet hoznak a műfajban. Közéjük tartozik két legújabb kedvencem Katona Klaudia és Kardffy Aisha. Klaudia négy éve 17 évesen korkedvezménnyel került az Operettszínház akadémiájába és rövid időn belül már primadonnaként is bemutatkozott a Mária főhadnagyban, sőt a musical műfajában is sorra jeleskedik. Klaudiával ellentétben Aisha a szubrettek táborát szeretné erősíteni és a Marica grófnőbeli alakítása után biztos vagyok benne, hogy senki sem kérdőjelezi majd meg. Ezen kívül számos külföldi turnén van túl most 17-18 évesen (!) és emellett más előadásokban is látható. Mindkét csajszinak nagyon sok sikert kívánok, én bízom benne, hogy általuk is (mivel rajtuk kívül tudnék még pár nevet felsorolni) közelebb kerülhet ez a műfaj a fiatalsághoz és egyre többen tapasztalják meg azt a bizonyos pozitív kimenetelű, sírva nevetős operett élményt.

Még számos fiatal tehetséget fel tudnék nektek sorolni példaképpen, de egyelőre úgy gondoltam ennyi név elég egy bejegyzésbe. Ha úgy alakul talán lesz ennek még folytatása. Szeretnék majd egy színesebb felhozatalt is, ahol nem a színészek vannak többségben, de mivel ez a műfaj közel áll hozzám és ezek a színészek csak egy szűkebb rétegen belül ismeretek, nem hagyhattam ki őket. Azt pedig így zárásképp szeretném leszögezni, hogy nem csak ismertebb emberek képesek engem motiválni, szerencsére sok olyan személy van a környezetemben, akik példaképp állhatnak előttem kitartásukkal, tehetségükkel. Nem kell ahhoz "híresnek" lenni, hogy valaki példaképévé válj, elég ha próbálod magadba szívni a lehető legtöbb tudást azzal kapcsolatban, ami igazán érdekel és ha megpróbálod az összes eléd kerülő lehetőséget kihasználni. Én is ezen az úton próbálok haladni. Szeretném úgy elvégezni az egyetemet (amit szerencsére nagyon élvezek), hogy szorgalmasan és nyitottan állok a kapott feladatokhoz és azokat a legjobb tudásom szerint próbálom megoldani. Hiszek benne, hogy az okosság vonzó és még véletlenül sem ciki, szóval azt mondom mindenkinek, hogy előre! Ahogy a Fame musicalben is mondják minden "Sok munka, sok áldozat és harc!", de a befektetett energia előbb vagy utóbb igenis megtérül!

Miénk a Grund!

Azt gondolom a Pál utcai fiúk esetében nem kell óvatoskodnom, hogy ne lőjem le a "poént", hiszen ha valaki kijárta az általános iskolát, az biztosan tudja mi is a sztori, aki meg még nem, az meg lehet, hogy pont azért fogja elolvasni ezt a bejegyzést, mert csak egy elemzést keres. Szóval előre szólok, sok mindent le fogok írni az elejétől a végéig, néha részletekbe menően, így aki meg szeretne lepődni, miközben olvassa a könyvet ezt most inkább hagyja ki és nézze meg például valamelyik másik ajánlómat. 

Szeretném még az elején leszögezni azt is, hogy ez nem könyvajánló, hanem színházi ajánló lesz, ezért előfordulhat benne egy-két kisebb eltérés az eredeti műhöz képest. Az írott változatot már több, mint 10 éve olvastam, így elsősorban az előadás adta impulzusokból fogok építkezni.

Nagyjából 2016 tavaszán jött a nagy örömhír, hogy a Dés-Geszti páros a Dzsungel könyve után újabb szuperprodukcióra készül a Vígben. Szerintem ez már garancia a sikerre, pláne ha az imént említett "Maugli-sztorit" vesszük alapul. Az pedig még nagyobb izgalommal töltött el, hogy a Pál utcai fiúkat viszik színpadra. Nem tudom ki hogy van a kötelező olvasmányokkal vagy úgy egyáltalán a könyvekkel, én habár nem igazán szeretek olvasni, ezt anno szívesen vettem a kezembe. Molnár Ferencnek sikerült egy olyan ifjúsági regényt írnia, ami tényleg közel áll hozzánk, és nem mellesleg olyan mély dolgokról szól, amik lehet kicsiként nem is, de felnőtt fejjel igenis megérintenek. Ezek olyan értékek, amelyek minden korosztály számára jelentenek valamit, igaz nem ugyanazt és nem ugyanolyan szinten, de üzenet közvetítenek.

A Pál utcai fiúk és Rácz Tanár Úr (forrás)

Nah de térjünk is rá a lényegre: erre a csodaelőadásra. Nem, ez nem jó szó rá. Nem fejezi ki eléggé azt, amit az ember a darab közben átél. Nem is lehet erre megfelelő szavakat találni. Egyszerre vidám és megindító. Az egész annyira könnyednek, bohókásnak és vidámnak tűnik, holott egyáltalán nem az. Erre gondoltam az előbb, mint korosztályok közti "nézetkülönbség". A gyerekek biztos azt látják elsősorban benne, hogy mekkora buli egy fiúcsapat és milyen király, hogy megküzdenek egy számukra fontos helyért, az már számukra nem is olyan lényeges, hogy Nemecsek belehal a játékba. Ők azt is hamarabb veszik észre, hogy milyen menők ezek a vörösinges Pásztor tesók, de az kevésbé érdekli már őket, hogy amit ők csinálnak az nem szép, a fő, hogy népszerűek és a gyengébbek félnek tőlük. Hiszen melyik tizenpáréves ne akarna az évfolyam menő sráca lenni, akinek a kisebbek szó nélkül átadják a focipályát? Egy felnőtt néző (akárcsak jómagam) azonban elítéli őket, mert bántják a másikat és inkább Bokát kedvelik, mert ő az, aki képviseli a támogató és igazságos barátot. 

A vörösingesek (forrás)
A rendező, Marton László hihetetlen érzékenységgel nyúlt a szereplőkhöz, sikerült egy olyan Nemecseket és Bokát a színpadra álmodnia (amit természetesen Vecsei H. Miklós és Wunderlich József kifogástalanul el is játszott), akik pillanatok alatt a nézők szívébe lopják magukat. A két szereplő barátsága annyira megérint, hogy az utolsó pillanatig reménykedik az ember Ernő gyógyulásában. Szegényt az egész történet folyamán félti az ember, mert annyi bántás éri, de annak tudatában, hogy ott van vele Boka, aki mindig megvédi őt és gondoskodik róla, kicsit sikerül megnyugtatni a lelkünket. Szegény kis elesett Nemecseket Boka semmiből sem hagyja ki, biztatja, bátorítja és nem hagyja, hogy jelentéktelennek érezze magát. Mindig ott van mellette, ha segítségre van szüksége, bizalmába fogadja és úgy gondoskodik róla, mintha a kistestvére lenne. Amikor Ernő lázas lesz és Boka kíséri haza talán az egyik legszebb pillanata a darabnak - sok más megható rész mellett. Amikor a kis beteg képzelődik és Boka mondja neki, hogy "Drága barátom. Drága egyetlen barátom." akkor abban a pillanatban könny szökik a nézők szemébe. Példaértékű ez a fajta testvéri-baráti kapocs, ami ezt a két széplelkű fiatalt összeköti. Arról a jelentről pedig már ne is beszéljünk, amikor Boka ott gubbaszt Nemecsek betegágya mellett. Számomra ez az egyik legmeghatározóbb az egész előadásban. Most ez meghatóbb volt, mint egy tragikus szerelmi szál szokott lenni. Itt az örök szerelem helyett egy örök barátság van jelen, ami mindennél szebb a világon, mert a párkapcsolatok lehetnek múlandóak, de az igazán jó baráti kötelékek mindig megmaradnak.

"Egyszer itt a városban veled hősöst játszottam, de te elfutottál, jól tetted, mert az egész utcát fölverted.
Egyszer aztán váratlan egy kerítésen átpattant egy labda, amit visszarúgtunk, jött a füttyszó, lett egy grundunk. Éljen a grund, éljen a grund!" (képek forrása: vigszinhaz.hu)


Az ember első körben azt gondolná, hogy a pálutcaiak a jók, a vörösingesek pedig a rosszak, de ez nem ennyire fekete-fehér. Ha általánosít az ember, akkor nyilván ez így van, de van pár kisebb részlet, ami megcáfolja ezt az állítást. Ott van például Geréb, az áruló (Csapó Attila), aki a vörösingesek besúgójává válik, mindössze amiatt, hogy egy menőbb csapat tagja legyen. Elárulja barátait, mert talán azt hiszi, hogy ha az ő segítsége által győznek a vörösingesek és elfoglalják a grundot, akkor ő lesz a sztár. Talán megbánta, talán nem. Nekem ez nem egyértelmű. Ugyan odamegy a grundra és próbál beszélni Bokával, mégsem tudom elhinni, hogy őszintén sajnálja és valóban vissza akar kerülni közéjük. Végignézi, ahogy Nemecseket megalázzák a Pásztorok (Ember Márk és Nádas Gábor Dávid), ahogy törékeny kis testét a medencébe lógatják. Csak ennyit kérdez: "Jó volt Nemecsek?". Ezek után én nem tudok benne bízni. Azonban van egy igazán emberséges vörösinges is: Áts Feri (Józan László). Igaz, hogy Ernőt ő füröszteti meg, de utána megbünteti a Pásztorokat is, amiért elvették ettől a kisfiútól az üveggolyóit. A másik nagyon tiszteletreméltó tettje, pedig az, amikor érdeklődik Bokától Nemecsek állapota miatt, majd visszaadja az eltulajdonított golyókat. Látszik rajta a lelkiismeretfurdalás, amiért ő is hozzájárult a betegségéhez és biztos vagyok benne, hogy megérinti ez a szomorú eset.
"Egy tábor, egy tábornok, egysége eggyé forrott, egyszerre, mindenkorra. Gyávák, ma reszkethettek! Mindenki kap majd egyet, álljatok csak be a sorba!" (képek forrása: vigszinhaz.hu)


Elsőnek úgy terveztem, hogy minden fontosabb szereplőre ki fogok térni, de szerintem a főbbek már meg is voltak. Részletesen a többiekről nem írnék. Talán még azt érdemes lenne megemlíteni, hogy Kolnay (Tóth András) és Barabás (Zoltán Áron) karaktere talán a legviccesebb, ők hoznak extra vidámságot civakodásaikkal. Legalábbis humor szempontjából én őket emelném ki. Ezen kívül amit még érdemes kiemelni, hogy nekem nagyon tetszett a vörösingesek laza és vagány stílusa, szerintem a női szemek ezt nagyon is értékelték, főleg a Pásztor tesókat. Róluk azért nehéz volt levenni a szemünket.

A Vígszínház szereti a minimál díszletet, azonban nem is baj, mert nagyon ügyesen kihasználják mindig. Nekem a grund képe volt a kedvencem, elég volt egy kerítés és pár "fakupac" és máris ott érezted magad. Abszolút nem hiányoztak egyéb díszletelemek. (Akkor most következzen az "ömlengés" része, amit egyetlen színházi ajánlóból sem tudok kihagyni.) Imádom a zenei világát. Geszti egy zseni komolyan mondom. Imádom benne, hogy olyan fantasztikus módon képes használni a magyar nyelvet. Annyira szuper hármast alkottak a darab megálmodói (Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián), hogy szerintem a rendezőnek és a színészeknek öröm volt egy ilyen remek alapanyagból dolgozni. Nagyon jól választották meg a szereplőket is, egyik esetben sem éreztem azt, hogy talán más színész alkalmasabb lett volna a feladatra. Most tényleg ha egyesével végigmennék a szereplőkön csak a "fantasztikus", a "csodálatos", és a "lenyűgöző" szavakat ismételgetném, az meg nem túl kreatív és még zavaró is lehet az olvasók számára. Tehát elég ha ezt a három szót rávetítitek az összes névre, ami (itt) olvasható a szereposztásban. A dalokra is ki szerettem volna térni, de én inkább azt javaslom, hogy szerezzétek meg a CD-t és hallgassátok végig! Kedvenc idézeteimből párat pedig a képek alatti leírásban olvashatjátok.

"Álljunk bele ha kell, bármi jöjjön is el, legyen szabad a Grund! Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely,
vagy egyszer belehalunk." (képek forrása: vigszinhaz.hu)


A már korábban említett Boka-Nemecsek barátság mellett a másik hangsúly a csapat fontosságára helyzeték. Ezzel a gondolattal zárnám le ezt a bejegyzést. Mindig jó valakihez tartozni, főleg egy ilyen csapathoz. Ezek a fiúk megtanítják nekünk, hogy összefogás nélkül nehéz elérni a céljainkat, és az egy tök jó dolog, ha van egy csapat, aminek egy közös célja van, ebben az esetben a grund megtartása. Példaértékű az a szeretet, amit egy közös kis udvar iránt éreznek és az, hogy bármire képesek azért, hogy ez a hely az övék maradhasson. Manapság már inkább egy telefonhoz kötődnek ennyire a gyerekek, nem nagyon vannak a grundhoz hasonló helyek, ahol minden nap suli után összegyűlnek és játszanak. Pedig ez az igazi gyerekkor.

Videó ajánlók: Pál utcai fiúk ajánló // Miénk a grund videoklip // Így készült a Pál utcai fiúk 

Hol van a digitális élet határa?

Pár héttel ezelőtt megosztottam egy képet a Facebook oldalon. Biztos sokan ismeritek a Gondoltad volna? nevű fb oldalt, ahol mindenféle érdekességet szoktak megosztani. Aznap egy olyan képet tettek közzé, amelyen az alábbi felirat állt: "Több mint 40 ország tantervéből távolították el a kézírás tanítását, hiszen a jövőt a számítógépekben látják.". Ez adta az alábbi írásom témáját ... vagy legalábbis ez indított el bennem egy elég hosszas gondolatmenetet.

Én, az időjós

Ha most ezt a címet a közeli ismerőseim, barátaim meglátják, biztos elmosolyodnak ... vagy halálra röhögik magukat, ugyanis köztudott tény, hogy a fura rovarimádatom és a papír-írószer mániám mellett időkép függő vagyok. Akarom mondani elővigyázatos.  Szeretek minden eshetőségre felkészülni. Ha elindulok valahova nem teszem ki a házból a lábam anélkül, hogy ne néztem volna meg kedvenc időjárás előrejelzős oldalamon (mielőtt kérdezitek: nem, még nem a kezdőoldalam és még az alkalmazás verzióját sem töltöttem le), a koponyeg.hu-n az aktuális időt. Hány fok lesz? Fújni fog a szél? Eső várható? Jah és még valami: eső és vihar esetén a radarképet kb. fél óránként csekkolom, hogy merre járnak a felhők. Tudom, sokak szerint ez már beteges több, mint elővigyázatosság. (Figyelem, a bejegyzés nyomokban kisebb-nagyobb túlzásokat tartalmaz.)

Hegyek ölelésében - 2. rész

A lengyel kalandok még nem értek véget az előző bejegyzéssel (ha még nem olvastad, akkor itt megteheted), ugyanis végrevalahára meghoztam nektek a folytatást - így egy hónap után. Bocsi. Úgy döntöttem most nem írok egy hasonló bevezetőt, mint legutóbb, hiszen amit az első részhez ítam az ide is tökéletesen passzol. Nah de vágjunk is bele, hiszen a nyaralás második fele is rengeteg élményt tartogatott.

Kezdjük kreatívan a sulit!

Remélhetőleg nem én vagyok a világ egyetlen papír-írószer bolt függője, aki alig várja az iskolakezdési szezont, hogy felvásárolhassa a fél világot. Igen, függő vagyok. Más cigire vagy italra költ, esetleg szerencsejátékozik vagy szenvedélyes bélyeggyűjtő, én az augusztust nagyrészt azzal töltöm, hogy szabadidőmben a papír-írószer boltokat járom és mindenféle aranyos és szép dolgot veszek. Mindegy, hogy van vagy nincs, szükséges-e vagy sem, ha szép és úgy érzem illik hozzám megveszem. Ez van, nem tudok ellenállni nekik. Nem éreztem szükségességét írni nektek erről, hiszen tele van vele a padlás, de ez mégis csak hozzám tartozik, és aki hasonló cipőben jár, mint én nagy örömmel olvassa az erről szóló irományokat - én legalábbis imádom.

Hatalmas kis hazugságok

Reese Witherspoon körülbelül már a Dr. Szöszi óta az egyik kedvenc színésznőm, de a tevékenységét mindössze pár éve kezdtem rendszeresen követni. Őszintén szólva nem is értem, hogy miért nem nézegettem a képeit korábban is, hiszen annyira természetes és szimpatikus ember és színész egyaránt. Nah de nem is ez a lényeg. Miért kezdtem vele ezt a beszámolót? Azért, mert az ő Facebook oldalán keresztül értesültem a sorozatról elsőképp és nagy szerepe volt abban, hogy el kezdett érdekelni. Lehet, ha nem ő lenne az egyik főszereplő, nem is néztem volna meg. Szóval köszi Reese, hogy meghoztad hozzá a kedvem, nekem nagyon tetszett! 

Hegyek ölelésében - 1. rész

Lehet ezen a kijelentésemen sokan meglepődtök majd és a fejetekhez kaptok, de én a tengerpartot hamar megunom, nem szeretem az olyasfajta nyaralásokat, ahol a napozáson és a pancsoláson kívül nincs más program. Egyszerűen unalmas ... egy aktív nyaraló számára legalábbis, és én annak vallom magam. Ha elmegyek valahova szeretem körbebarangolni a környéket: megnézni a látnivalókat, nevezetességeket, és a múzeumoktól se riadok vissza. Imádom csodálni a természetet, de nekem az nem izgalmas, ha minden nap ugyanaz a program és mindig ugyanazon a helyen süttetem a hasamat. Mivel az elmúlt három évben Horvátország volt a célpont, idén ragaszkodtam egy kirándulós kikapcsolódáshoz, ahol az átlaghőmérséklet is alacsonyabb, mint a tengerparton. Így esett a választás Lengyelországra, azon belül is Krakkóra és Zakopanéra. 

A szolgálólány meséje

Fekszem az ágyban. Már késő este van, de nem tudok aludni. Ilyenek ezek a fülledt, nyári esték, a legjobbak arra, hogy az ember gondolkozzon: az életén, a teendőin vagy akár az élet nagy dolgain. Én ezen az estén egy sorozaton töprengtem. A napokban néztem meg viszonylag rövid idő alatt, így még a feldolgozás fázisában voltam. Ez az utópia egy elég komoly témát boncolgat. Megmutatja mivé válhat a világ, ha azt tovább szennyezzük, és milyen politikai döntést eredményezhet. Ez is egy lehetséges alternatíva. Nagyon valóságszerű az egész, épp emiatt annyira rémisztő és sokkoló. Elhiteti az emberrel, hogy ez akár napjainkban is megtörténhet velünk és ez nem az a világ, amiben szívesen élnénk. Ez egy kegyetlenséggel és kiszolgáltatottsággal teli diktatórikus világ, ahol mindenkinek meg van a maga feladata, amit a haza érdekében kutya kötelessége teljesíteni, különben ... Nem akarok minden "poént" lelőni, így maradjunk annyiban, hogy számolni kell a következményekkel. Ezt mutatja be a Szolgálólány meséje.

A Körös-Maros közén

Én azon emberek közé tartozom, aki nagyon szeretnek országon belül nyaralni, szeretnek megismerni hazai tájakat, településeket és nem feltétlen vágynak külföldre. Szerintem Magyarország rengeteg gyönyörű hellyel rendelkezik, amiket nem érdemes kihagyni. Idén anyukám Gyulán foglalt le egy apartmant a családnak, és mivel a Körös-Maros közén még csak egyszer jártam kiskoromban, nagyon izgatott voltam mit is rejteget számunkra ez a vidék. Nagyon magával ragadott a Körös-vidék, így arra gondoltam leírom nektek mi milyen helyeket jártunk be, milyen programokon vettünk részt ezalatt az öt nap alatt, hátha kedvet kaptok hozzá, hogy ellátogassatok ide. 

Katt, katt, katt

Nem is olyan régen már meséltem nektek, hogy nagyon szeretek fotózni. Akkor kedvenc fotóalanyaimat, a különböző ízeltlábúakat mutattam be nektek. Pár hete egy elég jelentős változás következett be, mely nagyban megváltoztatta fotós szokásaimat. Fényképezőgép tulajdonos lettem. Korábban mindig a telefonommal fotóztam, amivel azért valljuk be a lehetőségekhez mérten elég jó képeket sikerült készítenem, de ezek korántsem olyan minőségűek voltak, mint amilyenre mindig is vágytam. 

Egy 200 kilométeres barátság

Ha a baráti kapcsolataimra gondolok nem csak fájó emlékek jutnak az eszembe, hanem rengeteg szép élmény. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen sohasem voltam egyedül, minden új közegben, új társaságban találtam valakit, akivel tudtam beszélgetni. Nem mindenkivel alakult ki évekig tartó, szoros barátság, de erre soha nem is vágytam. Nincs szükségem 20 felszínes "legjobb barátságra", elég nekem az a pár csajszi, akivel nagyon jó kapcsolatot ápolok. Közülük most egyikőjüket szeretném kiemelni, Szilvit. Barátságunk különlegessége abban rejlik, hogy habár 200 km választ el minket egymástól, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, és ahányszor csak tehetjük találkozunk személyesen is.

Ízeltlábú szeretet

Most valószínűleg sok olvasót elveszítek, pedig egyelőre még nem is vagytok túl sokan . Fura ezt így leírni. Fura belegondolni, hogy amit írok azt igazából bárki elolvashatja, hogy az írásaimmal hatni tudok az emberekre. Alig várom már, hogy egyre többen legyünk és azt is, hogy kommentek formájában elkezdődjön köztünk a kommunikáció. Kíváncsi vagyok a véleményekre. Nah de kicsit eltértem a tárgytól. Szóval. Igen, jól olvastátok a címet. "Fura" szokásom (amit igen kevesen értenek meg), hogy szeretem az ízeltlábúakat: bogarakat, lepkéket, legyeket, százlábúakat ... még néha a pókokat is. Szeretem őket nézni, fotózni, meg is merem sokukat fogni. Most úgy érzem még azokat is elvesztettem, akik eddig elolvasták. Sebaj. Akkor is megírom ezt a bejegyzést és mellékelem hozzá kedvenc fotóimat. 

Színház inspirálta könyvajánló

Nem igazán szeretek olvasni. Sohasem vonzott. Ha kötelező olvasmány volt akkor azért nem, ha pedig csak nem volt hozzá kedvem akkor azért. Számtalan indokot tudtam kitalálni, hogy miért nem szeretnék olvasni. Idővel egyre jobban kezdett érdekelni az irodalom, és amikor a középiskolában már nem az 500 oldalas Egri csillagokkal riogattak, hanem előkerültek a rövidebb terjedelmű világirodalmi alkotások is néha néha átfutott az agyamon a gondolat, hogy el kellene olvasni valamit. Sok minden motivált kisebb-nagyobb mértékben, de legerősebben mégis a színház világa volt az, ami meg tudta adni azt a löketet, ami elegendő lendületet adott egy-egy mű elolvasásához.

Minden nap egy fellépés

"Minden nap egy fellépés". Ezt a mondatot a konzulensemtől tanultam az egyetem utolsó, szakdolgozat írós féléve során, mely számomra beillett egy gyorstalpaló önbizalom növelő tréningnek. Ez a mondat azóta is eszembe jut egy-egy fontosabb esemény előtt. Legutóbb például a felvételi elbeszélgetésnél, amely a mesterképzésre való bejutásom miatt rendkívül jelentős. Jól kellett, hogy sikerüljön. Mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy jó benyomást keltsek és végül jó pontszámmal illessenek. Erre fel kell készülni, és nem elég egy ünneplő ruha. Lássuk nálam ez hogy megy. 

Egy fájó emlék

"Az ember soha nem lehet biztos még a barátaiban sem. Meglepő, milyen könnyen elfordulnak az embertől a barátai." - mondta egyszer valaki. Azt gondoltam velem ilyen nem történhet meg. Jó emberismerőnek tartom magam, legalábbis eddig nem sűrűn csalódtam a megérzéseimben. Aztán egy nap minden más irányt kezdett venni. Hirtelen, egyik napról a másikra fordult egyet a világ és minden megváltozott. Valaminek vége szakadt. Valaminek, ami számomra fontos volt. Mintha megnyomtak volna egy gombot, amit azóta se kapcsoltak vissza ... és talán már nem is fognak. Hiába bánt azóta is. Vége, és talán jobb ez így.

A macska, aki nem mert lejönni a padlásról

Aki van olyan szerencsés helyzetben, hogy a szobája felett padlás van, annak talán ismerős lehet az alábbi történet eleje: ijesztő zajokat hallasz az éjszaka közepén, teljesen váratlanul valami hangosan puffan a fejed felett. Mi lehet ez? Egér, patkány, esetleg valami nagyobb állat: görény, menyét, mosómedve? Ilyenkor minden megfordul az ember fejében és félelmetesebbnél félelmetesebb képek villannak be. Mi a legokosabb, amit ilyenkor tenni lehet? Az első és legfontosabb lépés, hogy minél hamarabb be kell csukni ajtót, ablakot, hogy a padláson lévő idegen még véletlenül se tudjon megtámadni, amíg az igazak álmát alszod - persze csak ha nem rémültél halálra és vissza tudsz aludni. Másnap érdemes felmenni a padlásra körülnézni, lábnyomok után kutatni. Ha megtaláltuk a tettest, vagy legalább a maga után hagyott bizonyítékok alapján felfedtük a kilétét, akkor máris lehet bontani a pezsgőt. De ha mégsem, akkor lehet törni tovább a fejünket.

A mi esetünk a titokzatos idegennel itt vett fordulatot, ugyanis mi nemhogy őt, de még a nyomait se találtuk. Se lábnyom, se ürülék, se szag. Akkor mi lehetett ez? A szellemnél ésszerűbb magyarázatot nem találtunk. Lehet, hogy egy dühös szellem, aki nem tud jól aludni. Vagy ki tudja. Mivel nem nagyon hiszünk a természetfelettiben, és nem most szeretnénk elkezdeni, jött az isteni szikra, hogy tegyük fel a macskát, hátha az kiszagolja - vagy jobb esetben meg is fogja. Tehát fogtuk a szomszéd macskát (aki elvileg megfogja a patkányokat is) és feltettük a padlásra. Nagy örömükre azonnal szagot fogott. Mikor azt gondoltuk, hogy "Hurrá! Rejtély hamarosan megoldva, ez a macska megtalálta!" gondolt egyet és lepihent és pókhálóba burkolózva megkezdte (vagy folytatta?) délutáni sziesztáját. 

Rövid időn belül be kellett látnunk, hogy ez a macska nem nagyon lelkesedik az ötletünkért, és nem fogja a szabadidejét ránk áldozni. Gondoltuk le tud mászni magától (nem kellett volna nagyot ugrania), de nem. Félt. Ott nyávogott és nézett ránk nagy, ijedt szemeivel, hogy szedjük le. No, de hogyan kell leszedni egy macskát a padlásról, úgy, hogy az akció közben senki se sérüljön? Ugyanis vagy kapaszkodunk miközben mászunk le a létrán, vagy az állatot tartjuk. Erre a kérdésre az alább felsorolt pontok adnak választ. Mi így próbálkoztunk. 
  1. Először próbáljunk hatni a lelkére. Lehet csak egy kis bátorításra van szüksége. "Gyerünk cica, nagyon ügyes vagy. Ha a tetőről le tudsz ugrani, ez is menni fog. Bízz magadban!"
  2. Ha nem vált be a pszichológus duma, akkor állj fel a létrára és miközben biztatod, simogasd a buksiját, hátha így át tudod neki adni az ugráshoz szükséges energiát.
  3. Még így se sikerült lecsalni? Akkor jöhet a jól bevált lekenyerezés. Adj neki egy kis kaját, azzal biztos le tudod csalni...
  4. ... vagy nem. Ez esetben ne add fel! Fogj valamit, amibe ha belemászik le tudod hozni, például egy lavórt.  
  5. Az a szomorú helyzet, hogy a mi kölcsönmacskánk nem mászott bele. Helyette inkább még jobban belehempergőzött a porba és a pókhálóba és lepihent. Ha azt nézzük elég fárasztó hétköznapokon lehet túl.
  6. Következő ötlet. Talán egy kosár, amibe amúgy is mindig belemászik, megteszi. Pofonegyszerű: belerakod, leengeded, a másik megfogja, és máris lent van. 
  7. Igenám, de ha ez se válik be? Ha fogja magát és csak úgy kiugrik belőle? Ebben az esetben további lehetőségek után kell kutatni.
  8. Most jöhet a könyörgés, az imádkozás, esetleg egy kis hipnózis alkalmazása, bármi amit úgy gondolsz hatásos lehet. 
  9. Nem jártál sikerrel és elfogytak az ötletek? Fontos, hogy tudd a remény hal meg utoljára. Gondolkozz, mint Micimackó. Törd a fejed. Szükség esetén egyél egy kis csokit, fuss két kört a ház körül vagy kezdj el jógázni. Egy idő után azonban az az igazság sajnos, hogy be kell látni, nincs más megoldás ...
  10. ... fogd meg a macskát, célozz és dobj. Nem lesz baja, hisz mindig talpra esik, meg különben is úgy tartja a mondás, hogy kilenc élete van.
Ha nem vagytok vizuális típusúak, vagy ha csak egyszerűen nevetni szeretnétek egy jót, az alábbi képeken láthatjátok is a felsoroltak nagy részét. 

saját fotók

Nálunk sajnos a földetérés nem volt túl szerencsés, hiszen ez az önbizalomhiánnyal és bátortalansággal küzdő állat végső kétségbeesésében kitárta lábait és megpróbált megkapaszkodni a padláslejárat szélében, és így a hátán landolt. A nagy ijedség ellenére még ma is él és virul, már csak egy pszichológusra szorul, akinek a segítségével leküzdi a trauma következtében kialakult poszttraumás stressz szindrómát. Ami pedig minket illet, az ajtót és ablakot estére továbbra is zárnunk kell ...




A gyümölcsfákon túl

Az emberek egy része haszontalannak tartja a díszfákat, és úgy gondolja csak gyümölcsöt hozó fákat érdemes ültetni. Én kicsit más véleményen vagyok, szerintem nincs is megnyugtatóbb egy dekoratív fában való gyönyörködésnél. Igaz, lassan vége a tavasznak, így a fő virágzási időszaknak is, de talán sokak segítségére lehet ez a bejegyzés. Ajánlom azoknak, akik szeretnének díszfát telepíteni a kertjükbe, de nem tudják mikor, hogyan, hova és legfőképp, hogy milyen fát érdemes ültetni. Nem vagyok kertész, de végzettségemnek köszönhetően alapfokú ismeretekkel rendelkezem a témával kapcsolatban, így megpróbálom a lehető legfontosabb információkat ismertetni.

Úton két egyetemi képzés közt

Rövid időn belül már a kezemben tarthatom az első diplomámat. Még várom az értesítést, hogy elkészült, hozhatom. Biztos felemelő érzés lesz, és majd képzeletben vállon veregetem magam, hogy "Igen Szandi, megcsináltad!". Ilyenkor az ember várja a gratulációkat, büszkén, fülig érő szájjal mutogatja ország világ előtt, hogy elvégezte az egyetemet, és úgy érzi ő a legkirályabb a világon. Vajon ez tényleg így van?

Üdvözlet

Köszöntelek Titeket újonnan indult (és mondhatni első) blogomon! Korábban már próbálgattam magam a blogírás műfajában, de ihlet és idő híján közel 4 éve nem írtam semmit sem.  Az ember ilyenkor keresi a megfelelő szavakat, valami ütős bemutatkozó, blogindító bejegyzést képzel el, és mikor oda kerül a sor, hogy megírja, minden olyan elcsépeltnek, sablonosnak tűnik. Most én is ezt érzem. Pedig az első benyomás fontos, fel kell kelteni az olvasók érdeklődését, meg kell őket fogni, hogy később is ellátogassanak az oldalra. Olyat kell mutatni, amit nem találnak meg még huszonöt másik blogon.