Úton két egyetemi képzés közt

Rövid időn belül már a kezemben tarthatom az első diplomámat. Még várom az értesítést, hogy elkészült, hozhatom. Biztos felemelő érzés lesz, és majd képzeletben vállon veregetem magam, hogy "Igen Szandi, megcsináltad!". Ilyenkor az ember várja a gratulációkat, büszkén, fülig érő szájjal mutogatja ország világ előtt, hogy elvégezte az egyetemet, és úgy érzi ő a legkirályabb a világon. Vajon ez tényleg így van?


Gondoljunk csak bele. Ez manapság nem egy hű de nagy teljesítmény - főleg ha nem orvosnak vagy jogásznak készül az illető. Tegye a szívére mindenki a kezét, álljon a tükör elé, nézzen a saját szemébe és ha lelkiismeretfurdalás nélkül ki tudja mondani azt, hogy "Mindenre becsületesen felkészültem, sokat tanultam, bejártam minden órára, nem puskáztam, nem görgettem tárgyat, nem csúsztam egy félévet se.", akkor igen, az már valami. Mert tudniillik sajnos rengeteg ember végzi el az egyetemet/főiskolát alig tanulva, puskázva, éppencsak kettessel átcsúszva, úgy, hogy kilépve a kapun már egy szóra sem emlékszik az ott tanultakból. Így gyakorlatilag semmi értelme. Én nem így akartam elvégezni.

Én se ebbe, sem pedig a "stréberek" csoportjába nem tartoztam, valahol a kettő közt próbáltam egyensúlyozni. Voltak tárgyak, amiket nagyon szerettem, szívesen tanultam, de voltak olyanok, amikre úgy éreztem "semmi szükségem", így csak felületesen átnézegetve mentem belőle vizsgázni, majd kipuskáztam az egész dolgozatot. Minden félévben elterveztem, hogy minden órára becsületesen bejárok, jegyzetelek, odafigyelek, de ezek a próbálkozások 1-2 hét alatt kudarcba fulladtak. Próbáltam nem megbukni, de néha arra jutottam, hogy ráfogni valakire, (mondjuk a tanárra, aki "nem tud tanítani; gonosz", akinek semmi sem jó) sokkal egyszerűbb, mint akkor abban a pár napban kicsit jobban felkészülni. Sokszor feladtam. Utólag már megbántam. A jegyeim is lehettek volna jobbak, és talán nem csak az egyetemi évek második felében kaptam volna tanulmányi ösztöndíjat. Mentségemre szóljon (már megint a kifogások ...) az, hogy nehezen jöttem bele a felsőoktatás kívánta tanulásba, itt minden más volt, ráadásul egy minimális latin tudásra is szert kellett tennem, hogy megtanuljak rengeteg növényt. Lehettem volna szorgalmasabb, kitartóbb, de akkor voltak "fontosabb" dolgaim. Szerencsére sikerült felzárkóznom, és hoznom a magammal szemben elvárt szintet és az utolsó két fél év során egyre több sikerélményem lett. A sikerélmény pedig motivál.

Egyébként környezetgazdálkodási agrármérnökként végeztem a Corvinuson Szent István Egyetemen (a karunkat elválasztották és átpakolták a SZIE-hez), amit én nagyon szerettem. Sokan gondolták feleslegesnek és értelmetlennek, mert nem volt ez egy igazán kiforrott szak, össze-vissza tanultunk mindent, és nem volt egy olyan szakterület se, amit igazán alaposan tudnánk. De én szerettem, és utólag belegondolva, nem volt olyan nehéz, mint amilyennek az néha tűnt. Imádtam, hogy egy gyönyörű arborétum veszi körbe az épületeket, hogy jókat lehet ott sétálni és nagyon szép dolgokat lehet fotózni. Szerettem, hogy van egy tó tele halakkal és tavirózsákkal, ami mellé ki lehet ülni, és hogy vannak ott kacsák, akik elkapják a kekszet, mint a kutya a jutalomfalatot.

A Budai Arborétum zegzugai (saját fotók)

Hálás vagyok a sorsnak, hogy itt sem kellett csalódnom az oktatók nagy részében, rengeteg segítőkész és jófej tanárt ismertem és szerettem meg ez alatt a 3 és fél év alatt. Lehet ez csak a pozitív és jóindulatú hozzáállásom miatt van (sokan más véleményen vannak), én a középiskolámat is nagyon szerettem és a mai napig hálával és tisztelettel gondolok kedvenc tanáraimra. Számomra ezért is nehéz a búcsú. Hiányzik. Főleg az utolsó két félévem. Nehéz volt, sűrű volt, de megérte. Ekkor már azon a tanszéken tanulhattam, azon a szakirányon, amit én nagyon szerettem volna (Környezeti erőforrás gazdálkodás) és olyan konzulenshez kerültem, akinél jobbat komolyan nem is kívánhattam volna. Nem akarom túlságosan dicsérni, hátha olvassa egyszer ezt a bejegyzést és akkor elbízza itt nekem magát :), de azt mindenképp szeretném leírni, hogy nagyon sok mindent köszönhetek neki. Nem csak szakmailag járult hozzá a sikereimhez, hanem emberileg is. Leült velem beszélgetni, ha mélyponton voltam, biztatott és motivált, ha arra volt szükségem és a legfontosabb: rá mindig számíthattam. Nem kellett noszogatni, hogy "Tanár Úr, tessék már elolvasni végre a dolgozatom.", lelkes volt és lelkiismeretes, fontos volt neki, hogy egy jó szakdolgozatot adjunk ki a kezünkből. Rengeteget tanultam tőle, és ha ő nincs, akkor eszembe se jut jelentkezni a TDK-ra, és sohasem juthattam volna tovább az országos versenyre. Kihozta belőlem a maximumot. Konzulensemen kívül a tanszék valamennyi munkatársának is köszönettel tartozom, hisz egy jókedvű, barátságos közegben dolgozhattam, ahol bárkihez fordulhattam, ha segítségre volt szükségem. Nagyon jól éreztem magam, és jó érzés volt egy támogató környezetben tölteni időm nagy részét. Lehet ez most túl érzelgősre sikerült, de én ezt így érzem, és jó megosztani a világgal, hogy igenis, ilyen van és én büszke vagyok arra, hogy én egy ilyen tanszéken tanulhattam ilyen oktatók közt. Az pedig külön öröm volt, hogy részt vehettem egy tanszéken folyó kísérletben, szerettem volna látni és tapasztalni, hogy milyen egy ilyen munkafolyamat.

Említettem az OTDK-t (Országos Tudományos Diákköri Konferencia). Nem dicsekedni szeretnék vele, de számomra ez tényleg tanulmányaim csúcsa volt. Nem mehetek el mellette szó nélkül. Hirtelen ötlet volt, igazából nem is én vállalkoztam rá önként, konzulensem vetette fel, hogy mi lenne ha megpróbálnám. Remekül érvelt mellette, sorolta, hogy a szakdolgozat nagyon jól áll, ez nem járna plusz munkával, jó gyakorlás az államvizsgára, illetve ezzel plusz pontot is lehet szerezni a későbbi egyetemi felvételiken, valamint azt is mondta, hogy remekül mutat egy ilyen tanulmány verseny az önéletrajzban. Nem éreztem, hogy ez nekem való lenne, féltem tőle, de annyira meggyőző volt az érvelés, hogy félve, de igent mondtam. Ettől a pillanattól egy egyre rögösebb út vezetett az abszolválás felé, több munkát és odafigyelést igényelt a dolog, de sikeresen vettem az akadályokat, és több stressztől rosszullevős és idegeskedős nap után megcsináltam. Túl voltam rajta. Igazából ez is volt a célom. Hogy túl legyek rajta. Nem volt vágyam a továbbjutás, de tovább jutottam. Alig hittem el. Sikerült. Ennek a sikerélménynek köszönhetem azt, hogy magabiztosabban folytattam utam egészen az április eleji országos versenyig, ahol ugyan nem értem el helyezetést, különdíjas se lettem, de büszkén és boldogan távoztam. Nem éreztem vesztesnek magam, hisz ezáltal sok tapasztalattal és élménnyel gazdagodtam. Csak ajánlani tudom, mert a részvétel is maximálisan megéri! :)

Életképek az arborból (saját fotók)

Egyetemi éveimnek nem csak ezeket a tanulmányi sikereket köszönhetem, hanem a párkapcsolatomat is, ugyanis itt ismertem meg szerelmemet, akivel azóta is elválaszthatatlanok vagyunk közel 3 és fél éve. Álmaimban sem gondoltam, hogy már az első félévben rátalálok arra az emberre, akivel igazán boldog tudok lenni. Mindig ott volt mellettem, bármiben számíthattam volna rá. Ha ő nem lett volna, biztos nehezebben vettem volna az akadályokat. Rengeteget fejlődött általa a személyiségem. Neki köszönhetően motivációra is találtam, ugyanis mindig meg akartam cáfolni a "Jajj, hát ezt lehetetlen elsőre megcsinálni!" vagy a "Jajj, erre ha nem így vagy úgy tanulsz, meg nem ennyit vagy annyit, hidd el nem fog sikerülni!" kijelentéseit, és az esetek nagy részében ez sikerült is. Szóval szerencsémre motiváció több irányból érkezett felém. :)

A tanulmányi sikereken túl nem fogom elfelejteni a terepgyakorlatokat sem, melynek nagy részét Soroksáron töltöttük a suli tangazdaságán. Nagyon utáltam hajnalban kelni, hogy időben odaérjek, és azt se szerettem ha hideg volt, és álmosan-fázósan (néha kicsit esős időben) kellett átvészelni a napot. Ezekkel ellentétben viszont szerettem a gyümölcsfa metszős gyakorlatot, amikor esetleg kapálni kellett, vetőmagot vetni vagy palántát ültetni. Kifejezetten jól esett a fizikai munka (lehet akkor nem látszott), főleg ha jó társaságban és napos időben telt. Imádtam amikor az egyik óra keretein belül tettünk egy több kilométeres visegrádi túrát a hegyekben, vagy amikor különböző üzemlátogatásokon vettünk részt. Sokkal érdekesebb és élvezhetőbb volt, mint ülni az iskolapadban, és ahogy a lenti képeken is látszik új kis barátokra is találtunk mindig. :)

Soroksári életképek (saját fotók)

Visszaolvasva az írottakat, úgy érzem alábecsültem magam. Nem gondoltam, hogy ilyen hosszú első blogbejegyzést írok. Számomra ez egy remek kis összegzés volt, egy mondhatni "egyetemi létösszegző" bejegyzés. Nem dicsekvésnek szántam, félre ne értsetek, mindössze szerettem volna Veletek megosztani a tapasztalataimat, és alig várom, hogy vége legyen a felvételi időszaknak és kiderüljön, mehetek e továbbtanulni vagy sem. Bízom benne, hogy kicsivel több, mint 2 év múlva ilyenkor már közgazdászként (Regionális és környezeti gazdaságtan mesterszak) írhatok Nektek az élményeimről.

Ha engem kérdeztek, mindenképp érdemes belevágni az egyetembe/főiskolába, hisz ez egy teljesen más életforma, és a legjobb benne talán az, hogy ha jól választotok, akkor azt tanulhatjátok amit a legjobban szeretnétek. Nem tudnék ellenérvet felsorolni, úgy gondolom vétek kihagyni az egyetemet, mert egyetemistának lenni jó!