Hatalmas kis hazugságok

Reese Witherspoon körülbelül már a Dr. Szöszi óta az egyik kedvenc színésznőm, de a tevékenységét mindössze pár éve kezdtem rendszeresen követni. Őszintén szólva nem is értem, hogy miért nem nézegettem a képeit korábban is, hiszen annyira természetes és szimpatikus ember és színész egyaránt. Nah de nem is ez a lényeg. Miért kezdtem vele ezt a beszámolót? Azért, mert az ő Facebook oldalán keresztül értesültem a sorozatról elsőképp és nagy szerepe volt abban, hogy el kezdett érdekelni. Lehet, ha nem ő lenne az egyik főszereplő, nem is néztem volna meg. Szóval köszi Reese, hogy meghoztad hozzá a kedvem, nekem nagyon tetszett! 

Már egy ideje várt rám ez a sorozat. Emlékszem hosszan rágtam barátom fülét, hogy nah már most nekem azonnal töltse le, mert azonnal meg szeretném nézni. Igen. Meg is néztem. Csak eltelt azóta pár hét, lehet egy hónap is. Általában ha elkezdek nézni egyedül egy sorozatot, akkor azt nonstop falom, egészen addig amíg el nem fogynak a részek. (Fáradság, egyéb fontos teendő, esetleg tanulás nem számít.) Megfogadtam, hogy most beosztom és nem darálom le egy nap alatt az összes részt, hiszen annyi más dolgot is csinálnom kellene, este meg természetesen egy kiadós alvás sem árt. Jah, mint mindig most is sikerült a saját akaratomnak ellent mondanom, annyira kíváncsi voltam a sorozat végére, hogy csak megnéztem. Talán hajnali 2-kor fejeztem be, azután pedig vagy 1 órát ültem a nyitott ablak mellet, úgy leizzadtam a végére. Nem azért, mert annyira nagyon izgalmas volt, hogy huhh minden percben történt valami fordulat, hanem mert az elejétől folyamatosan fokozódó feszültség most érte el a tetőpontját, aztán az az 1 óra pedig ahhoz kellett, hogy távozni tudjon belőlem.

Sok véleményt hallottam korábban, nagyon sokan imádták, de akadtak olyanok is, akik nem bírták végig nézni, és nem feltétlen azért, mert unalmas volt. Hatással volt rájuk, nyomasztotta őket és nem vágyott a lelkük egy kis depire - ami engem nem szokott zavarni. El se tudtam képzelni mi történhet benne, ami miatt az emberek képesek abbahagyni annak ellenére, hogy tetszik nekik. Fogalmam sem volt róla, hogy belőlem, valamiféle önelemzést fog kiváltani. Ez nem feltétlen a legjobb szó rá, de miután befejeztem mélyen magamba néztem, mert ugyan nem minden részével, de 1-1 apróbb dologgal azonosulni tudtam, meg alapjáraton az egész elgondolkodtat és az ember átgondolja az életét és talán megpróbál tenni azért, hogy ne kövesse el ezeket a hibákat.

Az egész sztori a párkapcsolatokra és a családi életre épül, igazából semmi extra vagy különleges nincsen benne. Egy teljesen hétköznapi történet, hétköznapi szereplőkkel, akik hétköznapi problémákkal küzdenek. Valamiért mégis üt. Talán azért, mert ez egy remek tükör a társadalom felé, mert ahogy a sorozat mottója is mondja "A perfect life is a perfect lie.", azaz a tökéletes élet egy tökéletes hazugság.  Ezt a kissé depresszív és nyomasztó hatást a fokozatos feszültségfokozás remekül elősegíti. A szereplőkön fokozatosan hatalmasodnak el a titkok, folyamatosan tornyosulnak rájuk a különféle családi és párkapcsolati problémák, és mindemellett még a társadalom felé is egyre nagyobbá válik a megfelelési kényszer. Mindenki népszerű, közkedvelt akar lenni, akire felnéznek. Sikerre vágynak a magánéletben és a munka világában egyaránt, és közben észre se veszik, hogy miként válnak a teljesen ellentétévé annak a személynek, akivé válni kívánnak.

A sorozatban szinte az összes létező párkapcsolat és család típus megtalálható: van bántalmazó, ellaposodott, kiegyensúlyozott kapcsolat, illetve akad olyan eset is ahol a szülő egyedül neveli a gyereket. A szituációkat pedig csak bonyolítják az exek, a félrelépések, a titkok, a problémás kamaszok, valamint a mindenhol keringő rosszindulatú pletykák és áskálódások. A legrosszabb pedig, hogy sohasem az issza meg a levét, aki leginkább megérdemelné. Mondjuk az, aki elindítja.

A történetről nem szeretnék részleteket elárulni, mert ezzel a bejegyzéssel csupán csak az a célom, hogy meghozzam a kedveteket egy kis sorozatnézéshez. Az egész mindössze 7 rész, tehát viszonylag rövid időn belül megnézhető. Ajánlom mindazoknak, akik nem félnek szembenézni önmagukkal. Ez elég komolyan és kissé közhelyesen hangzik, tudom, de ez tényleg így van. Ez a sorozat (is) megmutatja, hogy a látszat az esetek többségében csal. Nem létezik az a habos-babos, rózsaszín ködös instavilág, amit az interneten nap, mint nap látunk. A legtökéletesebbnek tűnő "álomcsaládban" is előfordulhatnak gondok, neadjisten' családon belüli erőszak. Ne irigykedjünk a másik életére, nem tudhatjuk mi zajlik a falak mögött. Micsoda bölcsességek. :) Szerintem tényleg érdemes megnézni. (Főleg, hogy a színészek sem utolsók.)

Ha tetszett az ajánló, nézd meg itt az előzőt is, ami a Szolgálólány meséjéről szól.