Azt hiszem kétféle tanár létezik. Az egyik arra kíváncsi amit tudsz és még a legkilátástalanabb helyzetben is a maximumot próbálja belőled kihozni. A másik ezzel ellentétben nem törekszik semmire, azt akarja hallani mi az, ami nem megy (a többi nem érdekli), mert ezáltal fölényesen az orrod alá tudja dörgölni, hogy mennyire hülye vagy. Közülük az első számít az én szememben tanárnak, a másikat minősíteni sem tudom. Az elsőhöz is félve mész be, hiszen ez mégiscsak egy vizsga, ami stresszel jár, de a másikhoz a félve enyhe kifejezés. Rettegsz, amikor csak rágondolsz gyomorgörcs és hányinger fog el, a vizsgát megelőző 2 nap pedig maga a pokol. A "tanár" szigorú és megvető képe szinte már kísért és legszívesebben el se mennél. Ilyen is volt már velem, hála istennek csak egyszer, de a mostani sztori egy kicsit más. Itt az áldozat az elején még mit sem sejt.
 |
| Forrás: katt |
Pár napja megnéztem Tatár Csilla egyik interjúját, amit Balázs Andival készített. (Itt megnézhetitek, ne hagyjátok ki, nagyon jó.) Andi elmesélte, hogy neki annak idején azt tanították a szülei, ha valaki bántja őt, az valószínűleg azért van, mert az illetőnek épp nagy baj van az életével és valakin le kell vezetnie a felgyülemlett feszültséget. Az ilyenekkel nem éri meg foglalkozni vagy pedig meg kell kérdezni mi a baj - tette hozzá. Szép gondolat és teljesen igaz. Befejeztem a videót, elraktároztam magamban, hogy ennek a nőnek mekkora szíve van, és folytattam a tanulást. Még 3 vizsga volt hátra. Próbáltam beosztani az időmet, addig tanulni, ameddig csak bírok, ezután aludni egy jót és másnap megint kezdeni előröl. Az első két vizsga nem úgy sikerült, ahogy terveztem, elég nagy törést is okozott bennem, de gondoltam az utolsóval csak nem lehet nagy probléma, nem olyan nagy az anyag, meg ez különben is csak egy választható tárgy, ezt pedig se tanár, se diák nem szokta túl komolyan venni.
Eljött a vizsga napja. Elhatároztam, hogy elsőként megyek be, kihúzom azt a tételt, amit tényleg tudok (sajnos 1 nap alatt csak az anyag első felét sikerült megtanulnom), hamar túl akartam rajta lenni, hogy utána vidáman és megkönnyebbülten kezdhessem a nyarat. Az átlagomat ugyan a két rosszul sikerült vizsga lerontotta, de a kalkulátor szerint, ha erre minimum hármast kapok, akkor is meglesz a 4,2-es átlag, amire már talán ösztöndíjat is kaphatok. Végre. Naivan, mit sem sejtve mentem be a terembe. Egy hallgató felelt, kettő pedig a tételét dolgozta ki. A tanárnőnek szigorú tekintete volt, de gondoltam neki is már elege van a vizsgaidőszakból, tehát nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Húztam. Szerencsére olyan tétel került a kezembe, ami úgy gondoltam menni fog, ötös ugyan nem lesz, de egy közepesben bíztam. Pont, ahogy elterveztem. Leültem én is, alaposan átgondoltam, hogy építsem fel a feleletet, erősen koncentráltam, hogy minden az eszembe jusson. Az első felelő, akit eközben végighallgattam ötöst kapott. A soron következő egy 6 hónapos kismama volt. Szépen kezdte a feleletet, nem volt annyira részletes, de ez pont egy olyan tétel volt, ami szerintem nem túl összetett. A felelet közben a tanárnő többször belekérdezett, a lány válaszolt, majd így szólt: “Ez nagyon kevés. Ez csak az órai dia tartalma, ami csak egy vázlat. Be kellett volna járni az órára, magát egyszer sem láttam. Ez értékelhetetlen.” Szemmel látható okok miatt nem járt be. Mindegy, biztos rossz a szeme a néninek és még nem cserélte le a szemüvegét egy erősebb lencséjűre. Következett a lány másik felelete, mivel ő két tárgyból is most vizsgázott. A tanárnő folyamatosan megállította, belekötött, amikor nem értette a lány a kérdést, mert a tanárnő túl halk volt, szinte kiabálva ismételte meg. “Ez teljesen hülyeség volt, amit elmondott. Elégtelen.” Ezzel lezárta. Következtem én. Ezt a feleletet végig hallgatva tudtam én se juthatok más sorsra, hisz az én tételemről nem volt túl hosszú anyag, és ugyan a felkészülés közben utánanéztem mindennek, hogy ki legyen fejtve, az órájára csak a félév elején jártam be, így biztos nem emlékszik rám. (Azt azért hozzá kell tennem, hogy a követelményrendszerben az szerepelt: az előadások látogatása nem kötelező. Így véleményem szerint nem ennek kellene a döntő tényezőnek lennie a vizsgán. Ötös ha bejártál, egyes ha nem. Kb. ez volt az osztályzási rendszer, mondhattál bármit.)
Nagy levegőt vettem, gondoltam ha folyamatosan beszélek és gyorsan elmondom, amit tudok, nem fog beleszólni, kérdez párat és viszlát. Persze. A tételkidolgozás közbeni pillanatok alatt jelentkező rosszullétem nem hogy csillapodott volna, egyre csak rosszabbodott. Már szinte meg se mertem szólalni, ugyanis a kedves tanárnő az egész feleltem közben vágta a pofákat, tette a megjegyzéseket, hogy “úristen” meg “jézusom” meg “ezt nem hiszem el”, néha felállt fogta a fejét, pedig én nem gondolom, hogy akkora hülyeséget mondtam volna, hogy ezt érdemlem. Ami a papíron volt az lehet nem tartalmazta az összes információt, de egy biztos: csak olyan dolgot írtam le, ami benne volt az anyagban. Olyanba bele se kezdtem, amit nem tudtam. Jöttek a kérdések. Rá se mertem nézni, lehajtott fejjel apróra zsugorodtam a megalázottságtól. Lehet a kérdésekre nem mindig adtam jó választ, de szerintem akkor sem így kell erre reagálni. Egy tanárnak semmilyen körülmények közt nincs joga így megalázni egy hallgatóját. Elmondtam, amit tudtam, többet is, mint ami az órai diáin szerepelt, azt gondoltam ennyi elég ahhoz, hogy meglegyen a kettes-hármas. Tévedtem. Nálam is következtek a záró gondolatok, miszerint minősíthetetlen volt, amit hallott, ezért az elégtelennél jobb jegyet nem tud adni. (Megjegyzem nem is akart.) Semmi segítő szándék nem volt benne, egyszerűen be akarta bizonyítani, hogy hülye vagyok és kész. Egyszer sem bólintott vagy mosolygott, ha valami jót mondtam, csak és kizárólag arra koncentrált mikor mondok valami rosszat. Meg ugye nem látott minden óráján, amire egyáltalán nem volt kötelező bejárni.
Már második féléve vagyok mesterszakos hallgató a Corvinuson, de ilyennel itt még nem találkoztam. Meg úgy általában az elmúlt 18 évemben, amit eddig iskolapadban töltöttem ehhez hasonló eset csak egyszer fordult elő. Reméltem, hogy több ilyen nem lesz. Nekem nem az fáj a legjobban, hogy megbuktam, hanem az, hogy valaki azt képzeli, megengedheti magának, hogy egy amúgy is stresszes helyzetben visszaél a pozíciójával és ilyen megalázóan bánik a hallgatóival. Lehet meg kellett volna kérdeznem, hogy “Tanárnő, valami gond van, amiért ennyire bunkó?”, mert az nem létezik, hogy valaki csak úgy minden ok nélkül így viselkedjen. Nem hiszem el, hogy ebben valaki örömét leli, mert ha így van, akkor ott már nagy a baj.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése