Bolondok napjára

Ma valami vicces bejegyzéssel kellett volna jönnöm, mégis csak Bolondok napja (is) van. Mindegy, úgysem értettem soha miért kell ezen a napon "kötelezően" megviccelni a másikat. Nálunk egyébként nem szokás ez a közvetlen környezetemben, lehet ezért sem érdekelt soha. Emlékszem az iskolában is meg voltam szólva, amikor nem akartam a tanóra kezdetén bemászni a szekrénybe és elbújni a tanár elől. Nem tartottam viccesnek. Meg azt se ha valakinek a székére odaragasztanak egy rágót, a szerencsétlen meg beleül és tönkremegy a nadrágja. Ez van: ehhez a fajta humorokhoz nincs érzékem. De nem is erről szeretnék írni ... hanem azokról az idióta emberekről, akik önkényesen szeretnék eldönteni ki mit szeressen és mit csináljon annak érdekében, hogy a "menők" közé tartozhasson.

Időként előbuknak belőlem gyermekkorom sérelmei, azok a bántások, amiket az iskolában kaptam. Nem panaszkodni szeretnék és depressziós se lettem ezektől soha, megtanultam, hogy az idióták nem érdemlik meg azt se, hogy foglalkozzak a piszkálódásaikkal. Az a helyzet, hogy sokszor most is érzem a hatásukat és utálom, de ezek sajnos mélyen bennem maradtak és a mai napig képesek szorongást okozni. Felidegesít az egész, és ha belegondolok abba, hogy mostanság ez meddig képes fajulni összeszorul a gyomrom. Miért gondolja azt valaki, hogy ha a másik nem felel meg az ő elvárásainak, akkor abba rögtön bele kell rúgni, azt rögtön meg kell alázni mindenki előtt? Miért kell önkényesen eldönteni, hogy ki a nyomorék és ki nem? Engem szerencsére ilyen szintű piszkálódások nem értek, de azt sikeresen elintézték, hogy még így 5-6 év távlatából se merjek nyíltan beszélni arról, hogy mit szeretek. Ha valaki megkérdezi tőlem milyen zenét szoktam hallgatni, rendre azt válaszolom, hogy "Hááát mindenfélét vegyesen, mikor mihez van kedvem." Kevés embernek mertem kijelenteni, hogy "Nagyon szeretek musicaleket hallgatni.", ugyanis a színház és a musical szó hallatán általában mindenki megvetően nézett rám és próbáltak meggyőzni arról, hogy mit is kellene hallgatnom. 

forrás

Mélyen belém égett, amikor általános iskola felső osztályban valaki kedvesen megjegyezte, hogy "Te úgyis csak népzenéket hallgatsz ..." Kössz, sohasem hallgattam népzenét, az egy dolog, hogy ének órán mindig énekeltem őket, de ott ez volt a feladat. Ennek a mondatnak a hatására lázasan kezdtem hallgatni azokat a zenéket, ami akkoriban menőnek számított, kis füzetbe gyűjtöttem a képeket a "kedvenc" énekeseimről, sorra kértem a rokonságom, hogy töltse le ezt meg azt a számot. Hallgattam őket, tudtam a szövegüket, ha kellett énekeltem, de sohasem szerettem igazán. Nem én voltam. Aztán jött a Rómeó és Júlia (amit előtte gyűlöltem, mert hát azt senki sem szereti csak a felnőttek), az első maradandó színházi élményem, ami mindent megváltoztatott. Belecsöppentem egy olyan világba, ahol otthon éreztem magam. Azonnal elvarázsolt a musical világa és alig vártam, hogy újra mehessek. Ez nyolcadik év végén történt. Naivan azt gondoltam, hogy jön a középiskola, érettebb lesz mindenki, új közeg, ott majd lehetek önmagam. Tévedtem, de még mekkorát. 

Időközben jött a Facebook és a piszkálódás új formákat öltött. Nem gondoltam bele mi vár rám, ha megosztok ezt-azt, ami hát ugye nem túl népszerű a kortársaim körében, mi várható. Úgy voltam vele, ha más megoszthatja, hogy épp melyik Rihanna szám a kedvence, én is nyugodt szívvel megoszthatom, hogy nekem meg melyik a kedvenc dalom Dolhai Attilától. Azt hittem majd meg fogják hallgatni és odakommentelik, hogy ez nem is olyan rossz. Eleinte nem történt semmi reakció, gondoltam akkor megosztok még egy idézetet, egy képet, ismerjék csak meg az emberek. Lehet Biztos túlzásba vittem és sokak számára zavaró volt, mert idővel megkezdődtek a "halk" megjegyzések a hátam mögött, az osztálytársak kinevettek, a suliban gúnyolódtak és kiparodizáltak. Jó, mai szemmel nézve már elég gáznak érzem az akkori posztjaimat, de könyörgöm még csak gyerek voltam és mások is ezt csinálták csak épp ők "menőbb" dolgokat tettek ki. Ezeken nagyjából túlléptem, találtam magamnak olyan barátokat, akik szintén hasonló sorsra jutottak, de amikor az állítólagos legjobb barátnőim is tettek egy-egy megjegyzést ezzel kapcsolatban, az már eléggé fájt. Főleg amikor megtudtam valamelyikükről, hogy azért követett ki, mert ő nem szerette a színházat és idegsítette. Ahelyett, hogy megpróbálta volna megérteni, miért szeretem.  

Ezek hatására lassan magamba zárkóztam, és szépen csendben örültem annak, ha például bemutattak egy várva várt darabot. Nem beszéltem ezekről soha senkinek sem: a "nyilvánosság előtt" nem volt kedvenc zeném és nem csináltam semmit sem a szabadidőmben. Ma már jobb a helyzet, szerencsére az emberek 24 év körül érettebben állnak ehhez, és a nagy eséllyel nem szólnak le azért, ha kulturális programokra megyek buli helyett, de ettől függetlenül még mindig többször átgondolom el merjem e mondani, hogy épp milyen zenét hallgatok, mert bár a telefonomon már nem csak Rómeó és Júlia és egyéb musicalek zenéi vannak, valahogy mégse feltétlen merem elmondani, és ennek az a sok idióta az oka, akik anno rendszeresen ezzel piszkáltak. Remélem ma már nem tesznek ilyet, és ha ezt esetleg olvassák magukra ismernek és elgondolkodnak. Számtalan ehhez hasonló "ciki" dologgal lehetne folytatni a sort, például azzal, hogy sokak szerint az is gáz, ha az ember tanul, mert végülis sokkal menőbb kettesekkel bukdácsolni, nem továbbtanulni, ahelyett, hogy tennénk azért, hogy később több eséllyel induljunk munkaerőpiacon. De mindegy, én másokkal ellentétben nem akarok senki helyett sem dönteni az saját életükről.