Bui-doi, a név

Tegnap temettük John bácsit. Eléggé megviselt, John bácsi olyan volt számomra, mintha a második édesapám lenne. Az egész család megrendült. Apám és ő régi jó barátok voltak, a katonaságban ismerték meg egymást több, mint 15 évvel ezelőtt. Én ma töltöm a 20. életévem. A nagy családi ünneplés helyett ma csak némán ülünk egymás mellett az asztalnál, nincs kedvünk ünnepelni. Ellen azért sütött egy kis süteményt. Ő az, akire mindig számíthatunk apámmal. Soha nem hagy egyedül a bajban. Szólíthatnám anyának is, mert körülbelül 3 éves korom óta nevel engem. Édesanyámra nem emlékszem, de apám és Ellen (no meg John bácsi) sohasem hagyták, hogy megfeledkezzek róla. Kimnek hívták és elmondásuk szerint fiatal kora ellenére a legbátrabb nő volt Vietnámban. Igen, félig vietnámi vagyok, az ottani megbélyegzés szerint egy bui doi *, ami annyit tesz "élő szemét". Kedves megnevezés, nem igaz? John bácsi sokat mesélt erről, ő arra tette fel az életét miután leszerelt, hogy ezeket a gyermekeket védelmezze. Szeretném folytatni helyette a kampányt, sok mindenre megtanított ezzel kapcsolatban. Úgy érzem kötelességem, hisz nem én vagyok a háború egyetlen szülöttje. A hozzám hasonló gyermekeket kiközösítik, embertelen bánásmódban részesítik és ez a megkülönböztetés életük végéig megkeseríti a mindennapjaikat. Nekem szerencsém volt, édesanyám  mindig vigyázott rám, melyet halála után Amerikában Ellen és édesapám vállalt magára. Még a testvérét is megölte, mert bántani akart.

Pár napja érdeklődtem apámnál, hogy ismerte meg anyámat. Elmesélte, hogy egy be nem teljesedett, gyönyörű szerelem volt az övék. A háború vége felé találkoztak egy Professzor művésznévre hallgató helyi férfi bárjában. Édesanyámnak ott dolgozott, az volt az első napja. Apa sokat mesélt az akkori vietnámi helyzetről: rengeteg civil áldozatot követelt a háború, a nők kiszolgáltatottá váltak, sokakat szegénység sújtott és a diktatúra sem kedvezett az állampolgároknak, és mindezek ellenére apám a mocsok legmélyén mégis megtalálta az egyik legtisztább lelkű teremtést.  

Jelenet a Budapesti Operettszínház soproni Miss Saigon előadásából. Kim és Chris szerepében Vágó Zsuzsi és Dolhai Attila (forrás: katt)

- Elég nagy vagy már és jogod van tudni az igazságot. Nem szeretném szépíteni a részleteket. Egy bárban pillantottam meg elsőnek Kimet. Gyönyörű volt. Első munkanapján így mutatkozott be: "Mögöttem nincs több, csak 16 év. Egy faluból jöttem, és új vagyok még. Itt a sok lány mind oly ügyes és szép, de szívem oly tiszta akár az ég, és tudok álmodni még." Prostiuáltként fogalkoztatták, de nem ez a lényeg. Alig jutottam szóhoz: áradt belőle a tisztaság és a jóság, a sok átélt fájdalom ellenére is. Akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy meg szeretném ismerni. Vele töltöttem az éjszakát. Közhelyesen hangzik, de más volt, mint a többi lány. Nem önkéntesen árulta a testét, erre kényszerült, hogy legyen pénze életben maradni. Ezért egy percig sem szabad elítélni őt, és engem se ítélj el emiatt. Fiatal voltam és nehéz időket éltünk. Tudom, nem mentség, de ha én nem lettem volna ott, akkor most nem beszélgethetnék veled. Kim borzalmas dolgokon ment keresztül: leégett a házuk, szüleit felfalták a lángok és még gyermekként eljegyezte őt a saját testvére, Thuy. Fájdalmat éreztem, mert tudtam én pár nap múlva már Amerikában leszek. Magammal akartam vinni. Őszintén szerelmet éreztem, nem sajnálatból ragaszkodtam hozzá. Még egy jelképes esküvőt is tartottunk, sohasem felejtem el mennyire béna voltam, nem tudtam mit kell csinálni. Életem legkülönlegesebb szertartása volt, és szép emlékként él bennem, annak ellenére, hogy Thuy berontott és fegyvert szegezett ránk. Szerencsére nem történt tragédia, de az esküvőt félbe szakította. Alig telt el pár nap, Saigon elesett, az amerikai katonákat visszaparancsolták, és Kimet nem vihettem magammal. Nem kapott vízumot. A szívem szakadt meg. Hatalmas ürességet és fájdalmat éreztem a tehetetlenségtől.

- És az esetet követően Christ még 3 év elteltével is rémálmok gyötörték, a nevét kiáltotta többször is. Nem értettem ki az a Kim és nem tudtam mit rejt a múltja, amit ennyire titkol és ami ennyire kínozza. - tette hozzá Ellen, aki épp akkor sétált be a szobába egy tálca harapnivalóval. 

Ellen csak akkor szerzett tudomást Kimről, mikor John megtudta, hogy megszülettem és hogy Chris az apám. Bangkokba utaztak, anyám akkoriban ott élt a Professzorral, aki a nagybátyámnak adta ki magát, hogy vízumhoz jusson. Micsoda alak, de legalább volt fedél a fejünk felett. 

- Chris teljesen magába volt zuhanva. Őrlődött. Emlékszem, csak ült az ágy szélén és remegett. - mondta Ellen. 

- Én sem tudtam mit tegyek. Újra előtörtek belőlem az érzések, újra éreztem az érintését, de közben ott volt mellettem a csodálatos feleségem, akit szintén nagyon szerettem. Az, hogy tudtam megszülettél mindent megváltoztatott. Gondoskodni akartam rólad, tudtam, hogy kötelességem kiragadni téged ebből a borzalomból, de közben édesanyádtól sem szerettünk volna elszakítani. - szólt apám miközben magához szorította Ellent. John tárgyalt édesanyáddal, én szinte alig találkoztam vele a halála pillanatáig. Erről még nem nagyon meséltem neked, mármint a halála körülményéről. Mikor megérkeztünk a szobája elé, te a küszöbön ültél egy játékrepülővel a kezedben. Hirtelen egy lövést hallottunk. Azonnal berontottam a szobába. Édesanyád ott feküdt a padlón. A karjaim közt halt meg. Öngyilkos lett, hogy téged mindenképp magunkkal vigyünk. A sok nyomorúság közt csak az tartotta életben, hogy téged óvjon és egy szebb jövőt adhasson neked. 

Kim halálának jelenete a Budapesti Operettszínház soproni Miss Saigon előadásából. Kim, Chris és Ellen szerepében Vágó Zsuzsi, Dolhai Attila és Bordás Barbara (forrás: katt)

Látszott rajtuk, hogy a mai napig megviseli őket ez a történet. Az én történetem. Egymást ölelve zokogtak. Édesapámat még sohasem láttam sírni. Csak álltam és néztem őket, ezt a két csodálatos embert, aki megadta nekem ezt az életet. Pedig Ellennek sem lehetett könnyű: felnevelni egy kisfiút, aki tudván egy idegen vietnámi nő és szeretett férje nagy szerelmének a gyümölcse, úgy, hogy ő maga nem képes a gyermekáldásra. Az én szemembe is könny gyűlik, akárhányszor belegondolok, hogy én vagyok a legszerencsésebb bui doi a Földön, amiért ilyen fantasztikus családot tudhatok magaménak. A szülőanyámtól kezdve, apámon és Ellenen keresztül egészen John bácsiig egytől egyig feláldoztak valamit az életükből, azért, hogy nekem jó életem lehessen. Ennél szebb születésnapi ajándékot sohasem kaphatnék az élettől, és pont emiatt kell küzdenem azért, hogy a vietnámi háború szülöttei számára is legyen kiút a nyomorból.

* A bụi doi egy Vietnámban használt kifejezés azokra a gyermekekre, akik a vietnámi háború idején születtek amerikai katonáktól és vietnámi anyáktól, ám a harcok végeztével az amerikaiak magukra hagyták őket. Szó szerinti jelentése: élő szemét. A társadalom által megbélyegzett személyekké váltak, akiknek jogait később kormányrendeletek alapján korlátozták. Gyakran még gyermekként prostituálttá váltak. 1988-ban amerikai kezdeményezésre 23 000 gyermek, illetve fiatal kapott vízumot az Egyesült Államokba (forrás).