Nem is olyan régen már meséltem nektek, hogy nagyon szeretek fotózni. Akkor kedvenc fotóalanyaimat, a különböző ízeltlábúakat mutattam be nektek. Pár hete egy elég jelentős változás következett be, mely nagyban megváltoztatta fotós szokásaimat. Fényképezőgép tulajdonos lettem. Korábban mindig a telefonommal fotóztam, amivel azért valljuk be a lehetőségekhez mérten elég jó képeket sikerült készítenem, de ezek korántsem olyan minőségűek voltak, mint amilyenre mindig is vágytam.
Egy 200 kilométeres barátság
Ha a baráti kapcsolataimra gondolok nem csak fájó emlékek jutnak az eszembe, hanem rengeteg szép élmény. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen sohasem voltam egyedül, minden új közegben, új társaságban találtam valakit, akivel tudtam beszélgetni. Nem mindenkivel alakult ki évekig tartó, szoros barátság, de erre soha nem is vágytam. Nincs szükségem 20 felszínes "legjobb barátságra", elég nekem az a pár csajszi, akivel nagyon jó kapcsolatot ápolok. Közülük most egyikőjüket szeretném kiemelni, Szilvit. Barátságunk különlegessége abban rejlik, hogy habár 200 km választ el minket egymástól, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, és ahányszor csak tehetjük találkozunk személyesen is.
Ízeltlábú szeretet
Most valószínűleg sok olvasót elveszítek, pedig egyelőre még nem is vagytok túl sokan . Fura ezt így leírni. Fura belegondolni, hogy amit írok azt igazából bárki elolvashatja, hogy az írásaimmal hatni tudok az emberekre. Alig várom már, hogy egyre többen legyünk és azt is, hogy kommentek formájában elkezdődjön köztünk a kommunikáció. Kíváncsi vagyok a véleményekre. Nah de kicsit eltértem a tárgytól. Szóval. Igen, jól olvastátok a címet. "Fura" szokásom (amit igen kevesen értenek meg), hogy szeretem az ízeltlábúakat: bogarakat, lepkéket, legyeket, százlábúakat ... még néha a pókokat is. Szeretem őket nézni, fotózni, meg is merem sokukat fogni. Most úgy érzem még azokat is elvesztettem, akik eddig elolvasták. Sebaj. Akkor is megírom ezt a bejegyzést és mellékelem hozzá kedvenc fotóimat.
Színház inspirálta könyvajánló
Nem igazán szeretek olvasni. Sohasem vonzott. Ha kötelező olvasmány volt akkor azért nem, ha pedig csak nem volt hozzá kedvem akkor azért. Számtalan indokot tudtam kitalálni, hogy miért nem szeretnék olvasni. Idővel egyre jobban kezdett érdekelni az irodalom, és amikor a középiskolában már nem az 500 oldalas Egri csillagokkal riogattak, hanem előkerültek a rövidebb terjedelmű világirodalmi alkotások is néha néha átfutott az agyamon a gondolat, hogy el kellene olvasni valamit. Sok minden motivált kisebb-nagyobb mértékben, de legerősebben mégis a színház világa volt az, ami meg tudta adni azt a löketet, ami elegendő lendületet adott egy-egy mű elolvasásához.
Minden nap egy fellépés
"Minden nap egy fellépés". Ezt a mondatot a konzulensemtől tanultam az egyetem utolsó, szakdolgozat írós féléve során, mely számomra beillett egy gyorstalpaló önbizalom növelő tréningnek. Ez a mondat azóta is eszembe jut egy-egy fontosabb esemény előtt. Legutóbb például a felvételi elbeszélgetésnél, amely a mesterképzésre való bejutásom miatt rendkívül jelentős. Jól kellett, hogy sikerüljön. Mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy jó benyomást keltsek és végül jó pontszámmal illessenek. Erre fel kell készülni, és nem elég egy ünneplő ruha. Lássuk nálam ez hogy megy.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
