Művészbejárós sztorik

A tinikori színház iránti rajongásom kétség kívül az úgynevezett művészbejárózásban teljesedett ki. Minden előadás előtt órákkal korábban megérkeztünk a színházépülethez, majd a szórólap-gyűjtögetés után elfoglaltuk szokásos helyünket a művészbejárónál, és vártuk a kiszemelt áldozatokat. Igen, többesszámban, mivel egyedül nem olyan izgi, plusz valakinek fotóznia is kell. Fényképezőgéppel természetesen. (Annak idején még nem tudtuk mi az a szelfi.) Valamint azért is jobb ketten, mert mindig fel van állítva egyfajta stratégia, egyszerűbben fogalmazva minden akció előtt beosztjuk ki kit állít meg, hiszen olyan nincs, hogy csak az egyikünk melózik. Ha nincs barátnő, testvér, akivel egyformán nagy rajongók vagytok és szívesen áll veled egy helyben 2-3 órát, akkor egy lelkes (vagy kevésbé lelkes) szülő is megteszi, de ebben az esetben sajnos fennáll a veszélye annak, hogy a gyermeke boldogságáért mindenre képes anyuka vagy apuka az izgalmak fokozása (és természetesen a sikeresebb autogramgyűjtés) érdekében egyéni akcióba lendül és csemetéjét kínosabbnál kínosabb szituációkba hozza. Itt mindenre figyelni kell, hiszen ez egy komoly projekt, ami komoly előkészületeket igényel. Az első és legfontosabb: az autogramgyűjtő füzet. Annak muszáj szép, igényes füzetkének lenni. Lehet bele ragasztani képeket, jegyeket, lehet bele írni idézeteket stb. Egy egyszerű papírfecnit nem lehet csak úgy aláirattatni - csak vészhelyzet esetén. Meg kell adni a módját - meg különben is micsoda elismerés, amikor a kedvenc színészed megdicséri és megjegyzi, hogy ilyen szép füzettel ritkán találkozik.

Íme pár oldal az én autogramgyűjtős füzetemből:

Ma már egyre ritkábban látni a művészbejáróknál sorakozni, de ez a tevékenység nagyban meghatározta a nagyjából 2008-tól 2014-ig tartó időszakomat. Azóta is gyűjtöm az autogramokat és a közös fotókat, mostanában is előfordul, hogy megvárok egy-egy színészt, de ezt ma már sokkal ritkábban és sokkal szolidabban művelem, bár le kell szögeznem én sohasem voltam az a pofátlan fajta, ha láttam valakin, hogy fáradt vagy siet, akkor nem zavartam. Sohasem éreztem ezt gáznak, más valóvilágos celebekkel fotózkodik, én Dolhai Attilával. Örömmel és boldogsággal gondolok vissza erre az intenzív rajongói időszakomra és persze az összes többi ezzel kapcsolatos élményemre. Rengeteg vicces sztorim van a művészbejárózásról, valamint van egy igazán különleges pillanat is ezek között, ami nagyban meghatározta az életem. Úgy gondoltam, hogy most ezeket idézném fel Nektek, és ha már említettem, hogy sohasem egyedül ácsorogtam órákat azelőtt a bizonyos bejárat előtt, úgy gondoltam, megkérem Szilvi barátnőmet, az elsőszámú cinkostársamat, hogy nosztalgiázzon velem egy kicsit. 

"Ha művészbejárós élményekről van szó, abszolút nem nehéz vicces pillanatokat felidézni. Mondhatni – kis túlzással – minden egyes alkalommal történt valami, amin utólag jót nevettünk, vagy talán a kedvencünknek okoztunk vidám perceket a bénázásokkal. Szandi az egyéni élményein felül elmeséli a legemlékezetesebb közös momentumokat, én pedig a magam részéről három személyes művészbejárózást emelnék ki." ~ Szilvi

"Az első művészbejárózás 2010. áprilisában történt ha emlékezetem nem csal egy Oltári srácok előadást követően. (Úristen, most, hogy így nézem vissza a képeket, egyik "jobb", mint a másik.) Egy akkori középsikolai barátnőmmel néztem meg az előadást és nem kell mondanom azonnal beleszerettünk az egészbe (meg kicsit a fiúkba is), és miután elhagytuk a nézőteret rohantunk is a hátsó bejárathoz és izgatottan vártuk kedvenceinket. Sajnos az öt fiúból csak kettővel találkoztunk, de ez is elég volt ahhoz, hogy utána hetekig ezt az estét emlegessük" ~ Szandi

"A én legelső ilyen "akcióm" a már sokat emlegetett Budapesti Operettszínháznál történt, amikor is a Szép nyári nap c. Neoton-musical után vártam a benne szereplő színészeket/színésznőket, és egyszer csak megjelent Bereczki Zoltán – aki nem szerepel a darabban, soha nem is szerepelt, és hozzáteszem, ezelőtt a pillanat előtt én sosem láttam Őt élőben. Természetesen azonnal letámadta a többi várakozó, én pedig csak álltam és megdermedve bámultam rá, azt hajtogatva magamnak, hogy „Bereczki Zoli…”, amin anyukám a mai napig jókat nevet. Tudom, ez így elég betegesen hangzik, de nézzétek el, ez volt az első művészbejárózásom és rögtön egy „meglepetéssel” indult. Fél perc után összekaptam magam és oda mentem hozzá közös fotóra, illetve aláírást kérni (a fotóból semmi sem látszik, homályos lett… na, nem baj, legalább az élmény örök.)" ~ Szilvi

Szilvi Szabó P. Szilveszterrel és Szabó Dáviddal

"Az egyik legkedvesebb emlékem az, amikor Sánta Lacival először találkoztam. Ez egy Szépség és a szörnyeteg előadás előtt/után történt, amiben ő játszotta Gaston segédjét, Lefou-t. Odaadtam neki a füzetet, majd mielőtt aláírta volna megkérdezte, hogy mi lesz a sorsa ezeknek az autogramoknak. Válaszul viccesen azt mondtam neki, majd a gyerekeim megöröklik. Ezen jót mosolygott, majd ezt írta: Akkor a leendő gyerekeidnek Sánta Lacitól." ~ Szandi

Sánta Lacitól "leendő gyerekeimnek" :)

"A két legviccesebb élményem a Miskolci Nemzeti Színháznál történt, főszereplője mindkettőnek Szabó P. Szilveszter. Nos, aki ismeri őt, az biztosan tudja, hogy nem igazán szereti, ha körberajongják, abszolút nem fürdőzik a hírnévben, sőt, inkább kerüli ezeket a helyzeteket. Megáll, aláír, elkészül a fotó, és megy is tovább, de hát ezért (is) szeretjük. A Nyomorultak c. előadás előtt nagyon szerettem volna „levadászni” őt, tisztes távolságban megálltunk az ajtótól, amiről én le sem vettem a szemem, vártam, hogy vajon mikor jelenik meg. Közben anyukám folyamatosan hajtogatta, hogy „de figyelj már, aki ott áll, az nem ő?” – izgalmamban nem igazán érdekelt, hogy miről/kiről beszél, de egyszercsak véletlenül odanéztem, és hát gondolom mondanom sem kell, hogy igen, valóban ő volt az. Pár hónappal később pedog a Bohém casting c. „operára” volt jegyünk, amiben ugyancsak szerepelt Szilveszter. Teljesen gyanútlanul sétáltunk oda a színházhoz, amikor a művészbejáró előtti kávézóban megláttam, és hirtelen felordítottam, hogy „OTT VAN SZABÓ P.!” – erre vigyorogva rám nézett, én pedig elsiettem." ~ Szilvi

"Hogy ne csak egyéni élményekről beszéljünk, elmesélem az első közös művészbejárózásunkat, ami egy igazán különleges Rómeó és Júlia előadás előtt történt még 2012 júniusában. Ez volt az utolsó olyan alkalom, amikor együtt lépett színpadra a legendás trió: név szerint Dolhai Attila, Bereczki Zoltán és Mészáros Árpád Zsolt. Szilvivel egyébként már a kezdetektől megtaláltuk a közös hangot és azóta sem változott a helyzet - szerencsére. Nagy izgalommal telve vágtunk bele első közös kalandunkba, ami szerintem életre szóló élmény maradt mindkettőnk számára. Kezdem a legviccesebb szituációval. Jött MÁZS. Egy fotó Szilvivel, egy velem. Ez eddig még nem vicces, az azonban már igen, hogy fényképezés közben mindkettőnk elég látványosan remegett a keze a megilletődöttségtől - és ezt Árpi észre is vette és valami megjegyzést is fűzött hozzá, de arra már nem emlékszem. Azon a fotón látszik is, hogy úgy vigyorgom, mint a vadalma és most már mindenki tudja miért. Aztán jött Zoli, vele Szilvinek például két képe is lett, mivel az elsőn elfelejtette levenni a napszemüvegét. Szép gesztus volt tőle, hogy egy ilyen, számunkra jelentéktelennek tűnő kis apróság miatt felajánlott még egy fotót. Ezen kívül, amit még kiemelnék az Csengeri Otília autogramja. Naivan csak egy egyszerű firkantást vártunk, azonban Oti stílusosan egy csóklenyomatot is "mellékelt"." ~ Szandi

Én és Mészáros Árpád Zsolt, valamint Csengeri Otília aláírása 

"Hiába a sok "sikersztori", azért rengeteg bénázás és gyávaság társul a mi kis relikviagyűjtésünkhöz. Sokszor azon bukott a dolog, hogy egyszerűen csak nem mertünk odamenni az adott színészhez, mert (na most figyeljetek, jönnek a jobbnál jobb kifogások) nem tudtuk, hogy szólítsuk meg vagy csak szimplán nem tudtuk eldönteni hogy ki állítsa meg, így végül mikor elsétált mellettünk mi csak és vigyorogtunk egymásra, mint az idióták. Aztán az is nagyban befolyásolta tevékenységünket, hogy tök feltűnően figyelt kukkolt a parkolós bácsi vagy a fél tánckar kint nézte, ahogy várakozunk. Ezeken kívül akadt olyan is, hogy nem azért nem állítottuk meg, mert nem mertük, hanem mert fel sem ismertük őket. Elég volt egy nem megszokott hajviselet vagy egy napszemüveg és máris elbizonytalanítottak. Azért, hogy egy kicsit javítsunk a helyzeten, szeretném elmesélni azt is, hogy  ha kell problémamegoldó képességük mindig a helyén van. 2014-ben Szilvi meglepett egy Mesemusicalek jeggyel. Igen, ott ültünk csillogó szemekkel a sok kisgyerek közt és hallgattuk, hogy "Riszálom így is, úgy is.". Majd  előadás után mentünk autogramot kérni és egyszer csak megjelent Polyák Lilla kezében egy tucat könyvvel. Mivel vele korábban még nem találkoztunk, nem hagyhattuk elmenni, úgyhogy a könyveket elvettük tőle, a táskánkra pakoltuk, majd a fotók után szépen visszaadtuk a kezébe." ~ Szandi

"Gondoltátok volna, hogy mennyire romantikus tud lenni egy művészbejárózás? Nem, nem azért, mert bármikor szerelmet vallhat a kedvenc színészed - erre sajnos nem túl nagy az esély. Ez igazából egy kiváló randiprogram tud lenni. Ne aggódjatok, én se gondoltam volna, hogy valaha ilyen randiban lesz részem. Főleg nem egy olyan randiban, ami hosszú távon kihatással van az életemre - jó értelemben persze. Na, de kezdjük az elejétől. Az egész úgy történt, hogy egy akkori barátnőmnek vettem egy ajándékba füzetet, amit autogramfüzetnek szántam és hát gondoltam gyűjtök bele pár aláírást, neki úgysincs erre nagyon lehetősége. Ebben az időszakban már randizgattunk barátommal, aki nagy lelkesen felajánlotta aznap, hogy elkísér. Gondolhatjátok mennyire örültem neki, nem túl sok ember szánta rá magát korábban (és azóta se) arra, hogy ott ácsorogjon velem egy ajtó előtt és várjon. Ő megtette, és ezzel nagyon boldoggá tett. Sokat nevettünk és ekkor már éreztem a pillantásából, hogy ez most más.  Mélyebb és olyan bizsergetős pillantás. Aztán mikor sorra érkeztek az "áldozatok" a romantika ugyan félbeszakadt, de amint végeztem a vadászattal minden ott folytatódott, ahol abbahagytuk. Azoknál a csodálatos pillantásoknál, amikor megszűnik a külvilág és csak ti ketten vagytok és búcsúzásnál elcsattan az első csók. Ez volt életem legszebb napja. A felejthetetlen dátum pedig 2013.11.07." ~ Szandi

A legegyedibb és egyben legfelismerhetetlenebb aláírás játék győztese: Serbán Attila :) 

"Az én egyik legkedvesebb emlékem Szabó Dávidhoz kapcsolódik, amikor anyukámmal elmentünk Gyöngyösre egy kb. fél órás kis fellépése miatt (Gyöngyös tőlünk 100 km). Pontosan tudtuk, hogy nem két órás nagykoncertet ad, de Dávid a legnagyobb kedvencem, és sajnos nagyon keveset jött a „közelbe”, így a 100 km még viszonylag jónak számított. A fellépés előtt odamentem hozzá, aláírattam vele a Szép nyári nap jegyemet, és bár itt nem volt túl sok idő beszélgetni, a színpadon mégis mondott egy olyat, hogy nagyon örül annak, hogy többen miatta utazgatnak az országban, ez számára nagyon megtisztelő. Nos, hát én ezt akkor magamra vettem. Később, mikor vége lett a koncertnek és indultak haza, integetett nekünk – amit természetesen csak anya vett észre, én nem. Csak, hogy ebben is legyen valami poén. Dáviddal egyébként Debrecenben is volt egy nagyon kedves emlékem; a virágkarneválon lépett fel, összesen 3 dalt énekelt, de vétek lett volna kihagyni, tekintve, hogy „csak” 1,5 órányira volt tőlünk. A stadion körül sétálgatva egyszer csak megláttam, azonnal odamentem hozzá, készítettünk közös fotót és elmondtam neki, hogy nagyon jó és érdekes program ez a virágkarnevál, de mi kifejezetten miatta jöttünk. Őszintén örült ennek. (A fotó előtt mondta, hogy nem akar bunkó lenni, de nem veszi le a szemüvegét, mert vörös az egész szeme az allergiától.)" ~ Szilvi

Szilvi egyik kedvenc aláírása Egyházi Gézától

"A legviccesebb (és egyben legszerencsétlenebb) sztorim majdnem kimaradt. Nemzeti vágtán voltunk, sétáltunk a különböző induló települések által felhúzott sátrak közt és gyűjtöttem a mindenféle ajándéknak kiapkolt tollat, almát, szórólapot. Mindent, ami tetszett. Egyszer csak megpillantottam egy ismerős sátrat, amire egyáltalán nem számítottam. A Budapesti Operettszínház is kint állomásozott, ugyanis a sztárfutamon mindig indít versenyzőt. Gyorsan odarohantam, elkezdtem az asztalon nézegetni milyen szórólapok vannak kint, majd azt hallom, hogy köszönnek. Felnézek és az asztal túlfelén ott ült Bereczki Zoli és Náray Erika. Úgy meglepődtem (egyáltalán nem gondoltam, hogy itt bárki is ülni fog a jegyárusító nénin kívül), hogy abban a szent pillanatban fogtam magam és elfutottam. Nagyon ciki volt, de azért később csak visszamentem aláírást kérni." ~ Szandi

Ezek lettek volna színház-rajongói létem (létünk) nosztalgikus pillanatai. Számomra ezek tényleg meghatározó élmények és attól, hogy azóta felnőttem, az nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem fogok autogramokat és közös fotókat kérni a kedvenceimtől. Ezek fontosak nekem, kedves emlékek. A színészek tényleg megérdemlik azt, hogy pár kedves szóval gratuláljunk az alakításához, hogy megköszönjük az előadás által kapott élményt. A visszacsatolás mindenki számára elengedhetetlen, ahhoz, hogy érezze nem hiába dolgozik - és ez független attól, hogy épp mi a munkája. A lényeg, hogy ne legyünk tolakodóak és idegesítőek. Az igazi rajongók ilyenek, és én is ilyennek tartom magam.