Rebecca, nincs élet nélküled!

Nem rég új beteg érkezett intézetünkbe. Az erdőben találtak rá. Csupa kosz volt, égésnyomok látszottak az egész testén. Nem tudni mióta kuporogotott a fa tövében. Talán csak 2-3 napja. Egy helyi erdész talált rá. Zavart volt, még a rendes nevét sem tudta megmondani. Egyetlen szót hajtogatott: Rebecca. Nem tudtuk mire, vagyis kire akar ezzel a névvel utalni. Félelmetes nő volt, tágra nyílt szemekkel, mereven tekintett ránk. Mivel fogalmunk sem volt, hogy mire számíthatunk vele kapcsolatban, a pontos diagnózis felállítása előtt egy biztonságos szobába helyeztük és folyamatos felügyelet alá állítottuk, de mielőtt a vizsgálatra került volna a sor jelentettük a hatóságnak. Julian ezredes felelt a környék rendjéért. Felvilágosított minket, hogy két napja rejtélyes körülmények között leégett a Manderley ház. A beteg, rendes nevén Mrs. Danvers ott szolgált, mint házvezetőnő. Azt hitték bent égett, ugyanis sehol sem találták. Mivel senkije sincs ezért elmegyógyintézetünk lakója lett.

A Manderley-ház (forrás)

Teltek múltak a napok, Danny karba tett kezekkel ült, mindig egy helyben. Összekuporodva és enyhén dölöngélve. Megállás nélkül csak a Rebecca nevet suttogta. Egyik nap kezembe akadt a helyi napilap. Címlapján ez a felirat állt: "Lezárult a rejtély, Rebecca de Winter öngyilkos lett". Akkor összeállt a kép. Rebecca volt Maxim de Winter előző felesége, aki rejtélyes körülmények között vesztette életét egy állítólagos hajóbalesetben. Igen, így már értem. Maxim a leégett Manderley ura volt és Mr. Danvers pedig ott szolgált. Nagy valószínűséggel ő lehetett Rebecca szobalánya is.  Egyre jobban elkezdett érdekelni a történet. Kíváncsi voltam ki is ez a nő itt a sarokban és vajon mi történhetett vele, ami miatt ennyire zavarodott lett az elméje. A vizsgálatok csak annyit mutattak ki, hogy hatalmas sokk hatás érte, ami miatt nem képes kommunikálni a külvilággal. Teljesen magába zárkózott. A hatóság sem mondott róla semmi újat. Igazából senki sem ismeri őt. Egész életében távolságtartó volt az emberekkel szemben, nem nyílt meg, nem mesélt magáról. Talán egyedül ez a Rebecca ismerhette, de tőle már nem tudhatunk meg semmit sem. 

Minden nap figyeltem. Vártam, hogy javuljon az állapota és beszélgetni tudjak vele. Nem tudom az okát, de valamiért érdekelt ez a nő. Titokzatos volt és ő volt a legfőbb bizalmasa a Manderley-rejtély kulcsfigurájának. Életem nagy részét a betegek ápolása teszi ki, szinte ki se mozdulok az intézetből, és végre történik valami érdekes. Tehát minden energiámat Mrs. Danvers gyógyítására fordítottam. Beszéltem hozzá, felolvastam neki, több pszichológiai módszert is bevetettem. Minimális javulást ugyan észleltem, egy idő után már nem suttogta, hogy "Rebecca", sétálgatott is, de beszélni még mindig nem volt hajlandó. Néha írogatott, rajzolgatott, de egyelőre azzal se mentem túl sok mindenre. Egyik reggel hivatott az osztályvezető főorvos. Ideiglenesen áthelyeztek egy másik szárnyba. Nagyjából két hétig voltam távol Danny-től. Sajnos a többi ápoló nem foglalkozott vele, ők csak egy egyszerű, hétköznapi nőt láttak, akinek bekattant valami. Elvégezik a napi rutin teendőket, de ezen felül nem fordítanak rá plusz figyelmet. Alig vártam, hogy újra én ápolhassam. Ahogy közeledtem a szobája felé, hirtelen egy megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerített uralmába. Elhessegettem, gondolván ez itt megszokott, hiszen ez egy elmegyógyintézet. Kinyitottam az ajtót és nem hittem a szememnek. Ott feküdt a földön. Eldobtam mindent a kezemből, odarohantam megnézni a pulzusát. Közben segítségért kiáltoztam. Nem akartam elhinni. Ez nem történhet meg. De megtörtént. Meghalt. Öngyilkos lett. Az orvos patkánymérget talált a szervezetében. Pár napja rágcsálóirtás volt az intézetben, hozzájuthatott valahogy. Sajnos ez történik, amikor az ápolók úgy gondolják, értük úgysem kár és nem figyelnek oda eléggé.

Hitchcock Mrs. Danverse, Judith Anderson (jelenet az 1940-es A Manderley-ház asszonya című filmből)

Még aznap feladatul kaptam a betegszoba rendbetételét. Nagyon szigorúak a szabályok, alapos fertőtlenítés, teljes ágynemű csere szükséges, minden berendezést meg kell vizsgálni, az oda nem illő dolgokat eltávolítani. Éppen a párnahuzatot cseréltem, amikor egy papírgalacsint találtam. A huzatba rejtette. Azt gondoltam az egyik rajzát gyűrte össze és dugta el, de nem. Ez egy levél volt. Rebeccának címezve.

"Rebecca,

Mindenki azt hajtogatja, hogy meghaltál, de én tudom, hogy élsz és nem sokára visszatérsz közénk. Te nem lehetsz halott. Te, a világon a legerősebb nő, aki soha semmitől és senkitől sem félt sohasem. Ez is csak egy játék, mint az egész eddigi életed. Neked az egész csak egy játék. Rebecca, győztél. Maxim teljesen kikészült. Van most egy új felesége, de ő sohasem veheti át a helyed. Manderley a tiéd. Csak a tiéd. A szobád mindig rendben tartottam, de aztán jött az a nő és átrendezett mindent. Azt hittem sikerül elüldöznöm, az öngyilkosságra is majdnem rávettem, de az az istenverte riadó az öbölben mindent elrontott. Rebecca, ez a nő nem való ide! Te vagy az igazi Mrs. de Winter. Te nem haltál meg. Még élsz. A tenger is folyamatosan a nevedet suttogja. Hallom minden egyes nap. A rendőrség szerint egy halálos diagnózis miatt öngyilkos lettél, de én tudom, hogy nem. Képzeld. Fawell azt hiszi szeretted őt, de én mondtam neki, hogy te sohasem szeretted sem őt, sem pedig Maximot. Nem is érdemeltek volna meg téged. Rebecca, te túl jó voltál hozzájuk. Nem értékeltek eléggé. Én ezt nem akarom elhinni. Nem haltál meg! Rebecca, tudom, hogy még mindig élsz. Nem lehetettél rákos, fiatal vagy még hozzá. Lehetetlen! LEHETETLEN! Most bezártak engem a bolondok közé, pedig én nem őrültem meg. Kicsit megjátszottam magam előttük, úgy tettem mintha, aztán most arra készülök, hogy itt hagyjam Angliát, ezt az egész hazug világot. Nem bírom tovább nélküled, Rebecca. Arra esküdtem fel, hogy ameddig csak lehet szolgálni foglak, de te nem vagy itt. Én most elmegyek, de csak egy szavadba kerül és visszatérek hozzád, drága Rebecca. 

Isten veled, még találkozunk!

Egyetlen bizalmasod,

Danny"

Én azt hittem ez a Rebecca idealizmus már nincs jelen nála. A nevét se suttogta már. Én is sokszor elmondtam neki, hogy meghalt, próbáltam segíteni neki ennek a ténynek a feldolgozásában. Úgy látszik nem csak remek házvezetőnő volt, de kiváló színésznő is. Úgy tűnt javult az állapota, de csak színjáték volt. Belül még ugyanúgy marcangolhatta ez a trauma. Ez a nő teljesen a hatalmába kerítette. Betegesen ragaszkodott Rebeccához, ahhoz, hogy őt szolgálja, hogy miután meghalt, nem tudta feldolgozni. Egyre csak azt várta, hogy visszatérjen. Mindent úgy tett, mint a halála előtt, hogyha hazatér minden ugyanúgy várja őt a lakosztályában. Valószínűleg akkor őrült meg teljesen, amikor megérkezett az új Mrs. de Winter. Az pedig még jobban felzaklathatta, hogy a rendőrség ismét nyomozni kezdett Rebecca halálának ügyében. Azt is el tudom képzelni, hogy Danvers gyújtotta fel Manderley-t. Nem akarta, hogy másé legyen, és most a titkokkal együtt ő is a másvilágra költözött.

Hihetetlen történet. Eddigi elmegyógyintézetes pályafutásom során ilyen beteggel még nem találkoztam. Rebecca sem lehetett semmi. Kihasználta a férjét. Biztosan zsarolta. Csak játszott vele, és élvezte. Biztos vagyok benne, hogy élvezte. Micsoda nő. Micsoda nők. Azt hiszem erre életem végéig emlékezni fogok. 

Olvass tovább →

Messziről jött szerelem

Minden reggel, miután felébredek első dolgom az, hogy kinyitom az ablakom, kihajolok rajta és csak hagyom, hogy az egész testem átjárja a friss tavaszi levegő. Szeretem hallani a madarak csipogását és érezni, ahogyan a párnától gyűrött arcomat simogatja a felkelő nap sugara. Csak jó mélyen beleszippantok a levegőbe és becsukott szemmel hagyom, hogy szép lassan felébredjek.

Budapest Gül baba utca (forrás: http://www.panoramio.com/photo/98110321)

Egyetemi éveim alatt ugyan a fővárosban élek, de lelkem mélyén mindig vidéki lány maradok. Otthon is mindig így indult a reggelem. Tudom, a budapesti levegő nem feltétlen mondható frissnek, de ezt a reggeli kis rituálét nem szívesen hagynám ki. Kis lakásom, melyet egy nagyon kedves barátnőmtől bérlek, amíg ő külföldön tanul, egy csendes budai utcában van nem messze a belvárosi forgatagtól. Hangulatos, macskaköves utca ez, ahol nagyon szeretnek sétálni a szerelmes párok. Sokszor hallom őket a nyitott ablak alatt andalogni, miközben elcsattan egy-egy csók. Jó érzés hallani a boldogságukat, de bevallom irigykedni szoktam rájuk. Itt élek egy aranyos kis lakásban a főváros legromantikusabb utcájában, minden reggel az ablakból kihajolva köszöntöm az új napot, mint a királylányok a mesében, de értem még ennek ellenére sem akar jönni a herceg. Pedig még az ablak is olyan kihajthatós, mint a mesékben. Igaz dalolászni nem szoktam a madarakkal … lehet ez a baj.

A mai nap sem tettem másképp. Gyönyörű áprilisi napnak indult. Most kivételesen nem keltem korán, félig szabadnapot adtam magamnak és úgy döntöttem csak a délutáni órára megyek be az egyetemre, mert sajnos az kötelező. Tehát már körülbelül dél lehetett, amikor kócos kis fejemmel kihajoltam az ablakon, hogy magamba szippantsam a tavasz virágos illatát. Lehunyt szemmel csüngtem a párkányon a cuki macis pizsimben és próbáltam megélni ezt a csodálatos pillanatot, amikor egyszer csak  valaki rám köszönt. "Good morning!" Ijedtemben majdnem kiestem az ablakon. Kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy ez a kedves fiatalember bizony nem az én nyelvemen szólalt meg. Good morning! - válaszoltam meglepetten.

A fiú nagyjából egyidős lehetett velem, barna haja és gyönyörű barna szeme volt. El sem akartam hinni, hogy egy ilyen jóképű srác áll előttem „kora reggel”. Magas volt, de nem túlságosan, testalkata pedig jól izmoltnak tűnt, már amennyire a pólójától az látszott. Nagyon szép volt a mosolya, olyan, mint a filmekben szokott lenni: megnyerő és határozott. Romantikus fiúnak tűnt, olyannak, aki pontosan tudja mit akar, de nem ront ajtóstul a házba. Pár percig néztük egymást, majd hirtelen zavaromban fogtam magam, mosolyogtam egyet, majd becsuktam az ablakot és fülig vörösen visszabújtam az ágyamba. Ott feküdtem egy ideig és csak fogtam a fejem, hogy ennél kínosabb már nem is lehetett volna ez a szituáció. Biztos most rajtam nevet – gondoltam magamban. Úgy nézett rám, mint, akit megbabonáztak, én meg ott hagytam. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Társaloghattunk volna picit, de nem, én fogtam magam és se szó, se beszéd elbújtam, mint egy szégyellős kislány. Pedig olyan helyes volt … csak kár, hogy külföldi és én meg nem tudok értelmesen kommunikálni angolul. Megérteni ugyan tök jól megértem, de nem tudom magam rendesen kifejezni. Egyszerűen nem megy, nem áll rá az agyam. Ezt úgy utálom. Mindegy, úgysem találkozunk többet. Biztos csak itt nyaral és lehet, hogy holnap már utazik is haza. Már épp sikerült magam megnyugtatni azzal, hogy holnap már biztosan megy is haza, amikor az órára pillantva tudatosult bennem, hogy hoppá nekem lassan mennem kell, mert elkések az egyetemről. Gyorsan összekaptam magam és pár perc múlva útnak is indultam.

Egész nap ő járt a fejemben. Még a nevét se tudtam meg. Azt se tudom honnan jött. Lehet, hogy egy olasz borász fia, akinek egy hatalmas szőlőbirtoka van Toscanában, vagy lehet, hogy francia. Jajj pedig milyen romantikus lehet Párizsban. Annyira hülye vagyok. Mindegy. Senki sem tudja meg, ő meg úgyis elmegy és többé nem találkozunk. Ideje túltennem magam a szerencsétlenkedésemen. Majd legközelebb egy másik sráccal nem fog ilyen előfordulni. Egyszer biztos találok valakit, aki ezekkel a bénázásaimmal együtt is szeretni fog. 

folytatása várható

Olvass tovább →