Ismerős a szitu, amikor egyszer csak megadja magát a telefonod, nem találod a jótállási jegyed, nincs kéznél egy ideiglenes készülék sem, és mindezek miatt telefon nélkül kell élned pár napig? Tudod, internet és közösségi média nélkül. Elzárva a világtól és az információ áradattól.
Ez még talán nem is olyan durva, ha belegondolunk, hogy jó esetben mindenhol van laptop, számítógép, internetes kávézó, de mi van akkor, ha a nap nagy részét munkával töltöd egy olyan helyen, ahol le van tiltva a Facebook? Még ebéd közben sem tudod megnézni, hogy mi a helyzet a nagyvilágban. Az már elég nagy szívás, igaz? Ugyan cipelheted magaddal a laptopot, de ahhoz kinek van kedve, illetve, hogy netezni tudj (hordozható net híján) wifire is szükség van - ami az én esetemben az iskolában megoldott, a munkehelyen viszont csak úgy nem adnak hozzá jogosultságot mindenféle adatvédelemre és banki titoktartásra hivatkozva.
Na, de vegyünk mély levegőt, nyugodjunk meg és próbáljuk megoldani a helyzetet. Higgadtan. Biztos megvan valahol az a jótállási jegy. Ha nincs végülis tehetünk egy próbát a szolgáltatónál, hátha a kétségbeesett bociszemeknek nem tudnak nemet mondani. És valóban nem! Hurrá! Van cseretelefonunk, a mi kis drágánk pedig úton a szervízbe. Minden rendben lesz - nyugtatod magad.
Azonban mi van abban az esetben, mikor csak otthon veszed észre, hogy a SIM kártyád nagyobb, mint ami a cserekészülékbe való és így konkrétan ugyanott tart az életed: internet (és telefonálási lehetőség) nélkül. Este hiába próbálsz meg minél tovább fennmaradni, majd reggel még az indulás előtti utolsó utáni pillanatban is a lemaradást behozni, rá kell jönnöd, hogy minden hiábavaló. Éjszaka és hajnalban a Tasty-n kívül senki sem aktív a Facebookon. Bele kell törődni, egy újabb (munka)nap vár rád elzárva a világtól.
(Azt pedig mondanom se kell, ha nincs SIM kártya, nincs telefonvonal, tehát a 112-re van bízva az életed. Nem rég láttam egy azt hiszem dán filmet, amiben a segélyhívó túlfelén lévő munkatárs próbált minden erejével segíteni a bajbajutottan. Nem vagyok benne biztos, ha elraboltak volna engem is megmentene-e a 112. Mindenesetre ez van. Így zárójelesen megjegyezve.)
Miután lenyomtad a 8 órát végre eljött az idő, gyorsan siethetsz a szolgáltatóhoz, ismét, majd a tömeg láttán bekövetkező újabb miniinfarktus után nem is gondolnád, hogy 2 perc és a probléma megoldva, hiszen a kedves ajtónálló segítő egy mozdulattal méretre vágja a kártyát, ami mehet is a helyére és voilá kitárul a világ előtted. Ilyenkor már nincs más hátra, mint várni, hogy a szervíz visszajelezzen, hogy megjavították-e leghűségesebb társad.
Ez most elég viccesen hangzik és sokan gondolom a fejükhöz is kaptak, hogy úristen mit össze hisztizik ez a lány, de sajnos ilyenkor jön rá az ember, hogy milyen mértékben is függünk az internettől és a közösségi médiától. Főleg az én generációm, az utánam lévőkről meg ne is beszéljünk ... Durva belegondolni, hogy ennyin múlik manapság a biztonságérzetünk, legalábbis ha magamból indulok ki, lemerült (vagy rosszabb esetben nem létező) telefonnal a kezemben rámtör a szorongás, hogy nem tudok elérni senkit sem, illetve, hogy én sem vagyok elérhető. Nem is olyan régen, szüleink idejében ez az "elérhetetlen" állapot teljesen normális volt. Manapság meg egyenlő a világvégével.
Nem mondom, hogy a függőséget tekintve tanultam ebből az örökkévalóságnak tűnő pár internetmentes napból, mondjuk azt, hogy a későbbiekben megpróbálom jobban kímélni a telefonom, hogy legközelebb ne hozzon ennyire kellemetlen helyzetbe. Ez tuti bosszú volt a részéről, amiért nem hagytam pihenni. Nem baj, most érezze magát kicsit kitüntetett szerepben, arról nem kell tudnia, hogy hamarosan úgyis lecserélem egy hűségesebbre. Pszt!
