Fogadjátok sok szeretettel Édesanyám első novelláját, amit anyukájának írt születésnapja alkalmából. Véleményem szerint nagyon jól sikerült írás, a történet igazán szívhez szóló, kedves és egyben fordulatos. Nem is tudom mit mondhatnék még róla, olvassátok, szeressétek! :)
 |
| (illusztráció forrása) |
1.
Már jócskán belecsúszott a délutánba, amikor Szofi kilépett a Jókai Mór nevét viselő könyvesbolt ajtaján. Kint a késő tavaszi napsütés köszöntötte. Egy pillanatra megállt, majd teleszívta tüdejét a virágok bódító illatával fűszerezett levegővel. Csaknem 6 órát volt „bezárva” a kissé levegőtlen helyiségbe. Író-olvasó találkozó volt, ahol először legújabb könyvéből A tavaszi találkozásból olvasott fel, majd dedikálást tartott.
Frappáns cím volt, már ami a tavaszt illeti, hiszen a megjelenést április közepére időzítették. Most már ugyan májust írtunk, de az időjárás a regényt idézte.
Nyugodt léptekkel indult el a kis utcán felfelé. Jól esne egy kis kávé, s mellé egy szelet torta is beleférne. Megérdemlem. – gondolta, hisz ezek a rendezvények nélkül is el tudta volna képzelni az életét, de kiadója ragaszkodott az ilyen fajta reklámhoz is, pláne itt a szülővárosában, Sopronban.
Útközben gondolatai visszakanyarodtak a könyvesboltban eltöltött időre. Nem is sikerült olyan rosszul - mosolyodott el magában. Sok érdeklődő volt, többnyire természetesen nők, de azok szinte minden korosztályból. Hát nem hiába hisz regénye inkább a romantikus kategóriába illett.
Persze azért akadtak látogatók az erősebb nem képviselői közül is. Például az a 20 év körüli srác, aki barátnőjét szerette, volna kiengesztelni egy dedikált Szofi Hargitai könyvvel. Vagy az a kisfiú, aki édesanyja polcáról csente el az egyik regényét, hogy dedikáltassa. Elmondta, hogy az anyukája nagyon beteg és ezzel szeretné kicsit felvidítani. Szofi szeme megtelt könnyel, ha a kisfiú szeplős, szomorú arcára gondolt. Gyorsan kipislogta a könnyeket. Ekkor egy helyes kis kávézó előtt találta magát. Színes napernyők alatt kockás abroszokkal terített kerek kis asztalok álltak. Leült az egyik szélső asztalhoz. A terítő közepén egy csokor virág illatozott, mellette kis ital-süti árlap állt. Kezébe vette a kártyát és tanulmányozni kezdte.
Egy fiatal pincérlány állt meg az asztala mellett.
- Egy habos kávét és egy szelet csokitortát szeretnék – nézett fel Szofi.
4.
A lány pillanatra meglepődött, s már indult is. Azonnal hozom - válaszolta. Nemsokára egy tálcán hozta is a megrendelt uzsonnát. Egy kis füzetke is volt nála.
- Ne haragudjon, de ugye maga Szofi Hargitai. Adna egy autogrammot? Minden könyvét olvastam, imádtam valamennyit.
- Persze, - nyúlt Szofi a füzet után – hogy hívják?
- Anita.
- Tessék adta vissza az aláírt papírt.
A lány örömmel köszönte meg, s elindult egy asztal felé, ahol újabb rendelést kellett felvennie.
Szofi fülét ekkor ismerős hang ütötte meg. Odafordult. Egy széles vállú, barna hajú férfi ült három asztallal arrébb. Az arcát ugyan nem láthatta, mert háttal volt, de Szofit így is hidegzuhanyként érte a meglepetés. Apa? – suttogta. Nem, az lehetetlen. Már éppen fel akart állni, hogy közelről is meggyőződjön róla, ismeri-e a férfit, amikor egy kislány futott oda.
- Papa, papa nézd mit kaptam a mamától! Megpördült a férfi előtt, majd a karjaiba vetette magát.
Ekkor egy feltűnően csinos, magas szőke nő állt meg mellettük. Melegen üdvözölték egymást és leültek. Szofi ezt már nem bírta tovább, némi aprót szórt az asztalra és érintetlenül hagyva rendelését elfutott.
2.
Micsoda egy nap volt. Szofi kimerülten ért a kiadó által bérelt kis szállodai szobájába. Elmerült egy kád habos vízben és egy pohár bor társaságában próbálta összeszedni a gondolatait.
A férfira gondolt, aki lehet, hogy az apja. Nem, nem az lehetetlen, hisz három éve meghalt. Illetve mindenki úgy tudja, hogy meghalt, mert a holtteste sohasem került elő. Pontosan két éve és 11 hónapja történt.
Szofi apját, Miklóst üzletfelei meghívták – az egyik sikeres projekt lezárásaként – egy yachtra. Nagy rendezvény volt. Az időjárás előrejelzést figyelmen kívül hagyva kihajóztak ki az öbölből. A vihar hirtelen csapott le, a parti őrség hiába próbálta figyelmeztetni a hajó kapitányát, nem volt vétel, a rádió nem működött. Aztán egy villám csapott a fedélzetre és minden lángra kapott. Az utasok menekülni próbáltak, sokan mentőmellényben a vízbe ugrottak, sokan viszont pánikba estek és anélkül vetették magukat a hideg vízbe. Leengedték a mentőcsónakokat is, de nem sokan vették igénybe.
Ekkor már a parti őrség is a bajba jutottak segítségére sietett. A legtöbb embert sikerült kimenteni. Reggel két holttestet sodort a víz a partra, de Szofi apját nem találták, ezért egy hónap múlva eltűntnek nyilvánították. És most itt volt tőle alig pár méterre. Egy másik nővel, és még gyereke is van. Talán az egészet megrendezte? Nem, ezt nem tudta elhinni. Az esze azonban mást mondott. Hány és hány ilyen esetről írtak regényeket, rendeztek filmeket.
Szofi nem tudta mit tegyen, senkinek nem tudta kiönteni a szívét. Édesanyja a tragédia után belebetegedett a bánatba, nem tudta elfogadni, hogy meghalt élete szerelme, hiszen nem volt kézzelfogható bizonyíték. Az idő múlásával a fájdalma egyre inkább nyomasztotta, végül már nyugtatókkal tudta csak elviselni az életet. Sajnos ez is végzett vele. Túladagolás.
Szofi egyedül maradt, illetve majdnem egyedül. Hiszen apai nagyanyja egy közeli otthonban lakott. Már a nyolcvanas éveit taposta. Testileg egészséges volt, de szellemileg már kezdett leépülni. Voltak nagyon szép tiszta pillanatai, de előfordult, hogy az unokáját sem ismerte meg. Szofi sokszor meglátogatta, szerette fésülni hosszú ősz haját, melyet nagyija többnyire a tarkóján kontyban viselt. Közben mesélt, elmesélte regényeinek történetét. Nagyi, azaz Mária néni nem szívesen mesélt fiatal koráról, nincsenek szép emlékeim – mondogatta. Pedig Szofi szívesen meghallgatta volna, hogy ismerkedett meg a háborúban elesett férjével, hogy viselte gondját egyedül a gyermekének, de nagyi ezekről mélyen hallgatott.
Mennyi szünidőt töltött el a nagyinál, szinte az egész gyerekkorát meghatározta a nála töltött idő. Szerette nyugodt, megfontolt természetét. Sokat kirándultak, sütöttek-főztek. Eljártak a közeli tóra fürödni, kacsákat etetni.
Holnap ha hazaértem meglátogatom. Határozta el magát. Kilépett a fürdőből, gyorsan megtörülközött és ágyba bújt. Gyorsan a recepciót tárcsázta, és reggel 7-re ébresztést és reggelit rendelt.
3.
Szofi délután háromóra körül fordult be egy nagy kovácsoltvas kapun. A terület valamikor egy nemesi család tulajdonában volt, mára azonban idősek otthona működött itt egy alapítvány jóvoltából. Egy emléktábla is lógott az épület bejáratánál, de Szofi még sohasem állt meg, hogy elolvassa. Ahogy a hatalmas kerttel körülvett klasszicista stílusban épült ház mögött leparkolt mindig különös érzés kerítette hatalmába. S ez így volt ma is. A szíve gyorsabban kezdett verni és egyre nyugtalanabb lett. A színes tavaszi virágokban pompázó kertre, valamint a fák mögött meghúzódó kis tavacskára ügyet sem vetve sietett be az épületbe. Ez a rossz érzés mindaddig kitartott még a főnővér be nem vezette imádott nagymamája szobájába.
Az idős hölgy az ablak előtt lévő asztalnál ült, és elmélyülten pakolgatott egy kis fadobozban. Szofi jól emlékezett erre, hisz gyerekkorában mindig is kíváncsi volt mit is rejthet a ládika. De nagyanyja mindig zárva tartotta, és tartalmát még Szofinak sem kötötte az orrára. Ahogy meghallotta, hogy látogatója érkezett, becsukta a dobozt és a fiókba rejtette.
- Szervusz nagyikám – ölelte meg Szofi Mária nénit.
- Jó napot nővér lemegyünk sétálni? – kérdezte, mintha a unokája ott sem lenne.
Szofi kérdően az ápolóra nézett, aki bólintott, - hozok egy tolószéket. - mondta és elment. Szofi egy kendőt terített nagyanyja vállára majd a behozott székbe segítette, aztán elindultak a hosszú folyosón az udvar felé.
- A tóhoz menjünk. – adta ki az utasítást Mária.
A tóban számtalan kacsa úszkált, az idős asszony a zsebébe nyúlt és egy pár kekszet húzott elő. Egyenként összetörte és etetni kezdte a kacsákat.
- Emlékszel, amikor az ötödik szülinapodon a Balatonon voltunk? Ugyanígy etettük a kacsákat.
- Meg a hattyúkat! – kiáltott fel Szofi megkönnyebbülve. Emlékszem, persze, hogy emlékszem. Az egyik legszebb szülinapom volt! – ölelte meg könnyeit törölgetve Szofi.
Elöntötte szívét a szeretet. A nagyi ismét a régi. Talán kiöntheti neki a szívét, s talán Mária tudja mit kell tennie. Leült a közeli padra, maga mellé húzta a tolószéket, úgy hogy a tóra lássanak.
- Tegnap Sopronban voltam, az új könyvem bemutatóján. A közeli kávézóban találkoztam valakivel.
- Csak nem egy jóképű fickóval? Már éppen ideje, hogy rendeződjön az életed.
- Nem, illetve nem tudom. Láttam egy férfit, aki olyan volt mint apa. A hangja, a tartása…
Mária felkapta a fejét és ránézett.
- Miklós, de hisz ő meghalt- suttogta. S könnyek gyűltek a szemébe.
- Nem tudom, hogy tényleg ő volt-e az. Már éppen oda akartam menni hozzá, hogy megnézzem, amikor egy kislánnyal és egy fiatal nővel találkozott. Úgy összezavarodtam, hogy elszaladtam.
Mária némán hallgatta Szofit. Szemében különös fény csillant, de nem szólt. Némaságba zárkózott. Szofi ezután inkább másról kezdett el beszélni, de nagyija úgy viselkedett mintha egy másik világban élne. Szofi lassan visszatolta a szobájába és csendesen elköszönt.
4.
Hazafelé a látogatáson gondolkodott. Vajon mi zaklatta fel a nagyit.
Hát persze! De érzéketlen vagyok! - gondolta. Én csak magammal törődtem, hiszen őt ugyanúgy megviselte a különös találkozásról szóló beszámolóm. Előjöttek a régi fájó emlékek. A tragédia, a napokig tartó kutatás, a reménykedés és végül az elfogadhatatlan bizonytalanság.
S most újra reményt ébresztettem a szívében. Reményt, hogy újra láthatja egyszülött fiát, akire mindig büszke volt, akiért feláldozta az életét. Akiért mindent megtett, s akit azon a végzetes napon elveszített. Mária a tragédia után két hónappal került az otthonba. Annyira megbénította a fájdalom, hogy sokszor azt sem tudta, hol van, merre jár, mintha már nem is önmaga lett volna. Olyan fájdalom érte, amit csak egy anya érezhet gyermeke elvesztésekor. Szofi elszégyellte magát, s megígérte magának, hogy amint ideje engedi ismét eljön.
A következő hét elég zsúfolt volt. Két megbeszélés újabb dedikálás és a kiadója ennek tetejébe még egy újabb regényt is rendelt tőle. Ha nem lett volna ilyen rossz passzban örült volna ennek, de most valahogy nem tudott a feladataira összpontosítani. A gondolatai hol a férfi, hol a nagyi körül keringtek.
Az újabb látogatást szombatra tervezte. De addig még egy kis kutatómunkába is bele akart fogni. Szeretett volna minél több mindent megtudni arról a férfiról akit az apjának vélt. Csütörtöki napja szabad volt, ezért elhatározta, hogy visszalátogat Sopronba, s elmegy abba a kávézóba is. Talán az a férfi törzshelye. Sopron jó két órás út volt, de hajtotta a kíváncsiság. Este összepakolta a legszükségesebb dolgokat, s úgy intézte, hogy ha csak pénteken tud hazaindulni azt könnyedén megtehesse. Átrakta a péntek délelőtti megbeszélést hétfőre.
5.
Reggel korán felkelt, az előző este készített szendvicset elrakta, a reggel lefőzött kávét termoszba töltötte és kocsiba ült. Az úton különböző helyzeteket gondolt ki. Mit is fog tenni, ha tényleg az apja az. Mit is fog mondani neki. Úristen bele sem gondoltam – kapott a fejéhez, mi lesz ha azzal a nővel találom. Elhagyta anyát, egy fiatalabb kedvéért, és még gyereke is van. Szegény anya meg belehalt a bánatba. Ezt nem fogom neki megbocsájtani. Soha. – ígérte.
De mi van akkor, ha mondjuk amnéziás lett, és nem is tudja, hogy családja van, ezért új életet kezdett – nyugtatta magát Szofi. Ez nem jó elmélet, hisz az a kislány már legalább négy éves. Apa három éve sincs, hogy eltűnt. Ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatták, így szinte észre sem vette, hogy Sopronba ért.
Kivett egy szobát a város szélén álló motelben, majd besétált a városba. Figyelte az embereket, hátha meglátja a férfit. Odaért a kávézó elé. Gondolta megkérdezi a pincért ismerte-e azt a férfit, de csalódnia kellett, mert most egy fiatal fiú szolgált fel, így csak leült, rendelt egy limonádét és egy szendvicset. Étvágya ugyan nem volt az izgalomtól, de valahogy el kellett ütnie az időt, hiszen még csak kora délután felé járhatott az idő.
Három óra felé nem bírta tovább, fizetett és a belváros felé indult. Ilyenkor még munkaidő van. Lehet, hogy dolgozik. De vajon hol. Egy hatalmas irodaház előtt megállt. Az apja is egy hasonló helyen volt befektetési tanácsadó. Leült a téren található kis szökőkút melletti padra és bámészkodni kezdett.
Egyszer csak egy kisebb csoport jött ki a szembeni épület forgóajtóján. Szofi szíve nagyot dobbant. Ott volt az apja. Igen semmi kétsége nem volt. Ugyanaz az arc, ugyan az a tartás. Még a kézmozdulata is mellyel az egyik hölgyet maga elé engedte. Talán kicsit más a haja, elől mintha másképp viselné. Apja mindig egyenesen hátra fésülte, most pedig választéka volt. De hát három év telt el, emlékeztette magát. Én is változtam, a hajam barnára festettem, és megnövesztettem.
Gyorsan felállt és a csoport után indult. Elkapott egy-két szót a beszélgetésből, de igazán nem tudott meg semmi érdemlegeset. A sarkon lévő parkolónál megálltak és elköszöntek egymástól. Kezet ráztak a férfiak. Szervusz Dávid – este akkor munkavacsora az óvárosban. 7-kor érted megyek – mondta egy fiatalabb férfi.
Dávid? – szóval nevet változtatott. Akkor tényleg kétlaki életet élt, aztán amikor gyereke lett a nő választás elé állította – dühöngött magában Szofi. A férfi ekkor már tovább indult, Szofi gyorsan utána ment. Azon gondolkodott, hogyan szólítsa meg. Mit tegyen és mit ne. Amikor egy kis kertes háznál megállt és keresni kezdte a kulcsát, Szofi utolérte.
- Szia apa. Nem gondoltad, hogy újra találkozunk ugye? – hadarta egy szuszra.
- Elnézést. – nézett fel a férfi – ismerjük egymást?
- Ugyan apa, ne játszd meg magad. Lebuktál. Azt hittük meghaltál, elsirattunk, de nem érdemelted meg.
- Bocsánat.
- Nem kell a mentegetőzés, utállak. Szegény anya miattad lett öngyilkos, a nagyi meg szinte belebolondult a fájdalomba. – Szofi szóhoz sem hagyta jutni a férfit, aki döbbenten állt, és csak nézte a nőt. Valahol már láttam, gondolta. Ismerős volt az arca, de nem jött rá hol találkozott vele.
- Nem vagy többé az apám – ordította, és zokogva elrohant.
Szofi egy téren megállt és körülnézett. Azt sem tudta hol van, teljesen össze volt zavarodva.
Jól megmondtam neki. Nincs is rá szükségünk. – mondogatta magában. Szegény nagyinak el sem merem mondani. Majd azt füllentem, neki, hogy összekevertem valakivel és egyáltalán nem is hasonlít apára.
Remegve állt fel, egy járókelőtől megkérdezte, hogy jut vissza a motelbe majd elindult. A szobájába rohant és kimerülten az ágyra rogyott és szinte azonnal elaludt.
6.
Másnap korán kelt. Fájt a feje, mintha másnapos lenne – gondolta. De egész más volt.
Bekapcsolata a számítógépet és egy kis nyomozásba kezdett. Kíváncsi volt az apjára és bármennyire is fájt, tudni akart róla mindent. Rá akart keresni annak a nagy irodaháznak a honlapjára, hol meglátta a férfit. A neve talán West Center volt. Eltalálta. Legalábbis talált ilyen nevű irodaházat a belvárosban. Igen ám, de itt több cég is működik, vajon melyik lehet az?
A Müller és Müller ügyvédi irodával vagy a Mister magánnyomozó irodával kezdjem? Az ügyvédi irodában nem volt Dávid nevű ügyvéd és a nyomozó is valamilyen Kristóf volt. Tovább keresgélt. Talált még egy autókölcsönző részvénytársaságot, de a honlapjuk karbantartás miatt nem volt elérhető. Visszakattintott a bemutatkozó oldalra. Egy jogi iroda is működött az épületben. Talán ez lesz az. Meglepetésére egy nő, bizonyos Dr. Monostory Eliza volt a tulajdonos, és szinte csak nők dolgoztak ebben az irodában. Aztán talált egy kereskedelmi céget, ami osztrák-magyar tulajdonú volt. Az ügyvezetője Schmidt Dávid. Rákattintott a képre és az apja nézett rá vissza. Nagyot dobbant a szíve. Alapítva 1980-ban, hiszen abban az évben születtem. Apa akkor már anyával két éve együtt élt.
Kétlaki életet élt, jutott újra eszébe. Végig olvasta az adatlapot. Született 1950-ben Felsőrákoson. Szofi azt hitte menten elájul. Hogy élhet valaki két néven? Ez csalás. Ezt a nagyi sosem tudhatja meg. Meg kellene bízni egy magánnyomozót – gondolta. De ha kiderül akkora botrány lenne, ezt pedig szegény nagyinak nem kívánhatja. A karrieremnek is vége lenne. Becsukta a laptopot.
Haza kell indulnom, nem tudok itt maradni tovább – mondta magának félhangosan. Ezután összepakolta a csomagját és kijelentkezett.
7.
Késő este ért haza. A kisasztalra dobta a kulcsát és a táskáját. Az üzenetjelző villogott, de nem vett róla tudomást. Egy jó meleg fürdőre vágyott. Megnyitotta a csapot és a konyhába ment. Valamit enni kellene, egész nap egy falat sem ment le a torkán. A gyomra hatalmasat korgott. Elővette a mobilját, hogy egy pizzát rendeljen.
Óh lemerült ez a vacak! – mérgelődött magában, majd z asztalra dobta és a hűtőhöz lépett. Van tojás és egy kis bacon. Jó lesz a tojásrántotta is. Gyorsan kilépett a ruhájából és a fürdőbe sietett. Még éppen időben. A kád már majdnem tele volt. Belemászott és elmerült az illatos habok között. Talán el is aludt volna, ha a telefon nem csörren meg. Fülelt, hogy ki is keresheti. Valami korház. Korház!? Gyorsan kipattant a kádból és nagy tócsákat hagyva maga után a telefonhoz rohant. Már letették. Visszahallgatta az üzenetet. Három is várta. Az otthonból keresték. Nagyija korházba kora délután korházba került. Már majdnem kilenc óra. Már nem mehet be hozzá. Gyorsan kikereste a korház telefonszámát és tárcsázta.
- Jó estét. Hargitai Zsófia vagyok. Nagymamám Hargitay Györgyné, a hogyléte iránt érdeklődöm. Az unokája vagyok. – hadarta egy szuszra.
- Egy pillanat türelmet – kérte az ügyeletes – máris megnézem.
Szofi alig bírt várni, a szíve hevesen vert. Ha valami történik a nagyival, azt nem élem túl. Már senkim sem maradt- futott végig a fején.
- Halló? Itt van még?
- Igen, igen, persze.
- A beteg a körülményekhez képest jól van. Dél felé szállították be, mert rosszul lett az otthonban. A vérnyomása igen magas volt, de már jobban van. – nyugtatta meg a nővér.
- Holnap reggel mikor látogathatom meg?
- Délelőtt 10 órától nyugodtan bejöhet. Ne aggódjon, jó kezekben van, vigyázunk rá.
- Köszönöm és viszont hallásra – köszönt el Szofi megkönnyebbülten.
Gyorsan magára kapta a köntösét. Már éhes sem volt. Talált egy csomag kekszet és egy pohár kakaóval a hálóba indult. Megnézte az e-mailjeit, aztán ágyba bújt.
8.
Másnap már alig várta, hogy elindulhasson. Korán érkezett ezért a korház előtt várakozott, de aztán beleunt. Hátha beengednek. A nővérpulthoz lépett. Megtudta, hogy nagyi a 212-es szobában fekszik.
Lifttel felment a második emeletre, megkereste a kórtermet és belépett. Imádott nagyija sápadtan feküdt az ágyban. Karjára infúziót kötöttek, monitor pittyegett a háttérben. Szofi elszégyellte magát. Ezt mind ő okozta. Miért is nem tudta tartani a száját. Csendben leült az ágy mellé és óvatosan megfogta a nagyi sovány, ráncos kezét.
- Hát megjöttél? Már nagyon vártalak. – nyitotta ki a szemét.
- Persze, ahogy tudtam jöttem. Csókolta meg nagyanyját Szofi.
- Kérlek keresd meg azt az embert. Látnom kell a saját szemeimmel.
- De…
- Semmi de. Ez az utolsó kérésem.
- Nagyi. Nem ő az. Utána néztem. Csak hasonlított rá egy kicsit.
- Zsófia (csak akkor hívta így a nagyi, ha haragudott rá) – kérlek keresd meg és hívd el hozzám. Beszédem van vele.
- Rendben – adta meg magát a lány. Beszélek az orvossal, most pihenj. Meglátom mit tehetek.
Megkereste Mária kezelőorvosát. dr. Bánfy Istvánt már régebb óta ismerte, hiszen az édesapját sőt még az édesanyját is kezelte korábban.
- Szervusz Zsófia. Ülj le kérlek. Szerencsére nincs komoly baj. Az infarktust kizárhatjuk. Kicsit rendetlenkedett a szíve, valamin felizgatta magát. Beállítottam a gyógyszereit, szerintem holnap délután már vissza is térhet az otthonba.
- Nagyon köszönöm. Itt a mobilszámom, ha bármi történne.
- Nem fog. Ne aggódj, erős szervezete van.
Visszament a nagyihoz. Kicsit beszélgettek, aztán amikor a nagyi szemei lecsukódtak kiosont a szobából. Beült az autóba és gondolkodni kezdett. Kicsit tartott attól, hogy újra az apjával találkozzon. De szembe kell néznem vele, tisztáznunk kell a dolgot most és mindenkorra.
9.
Otthon kikereste a cég telefonszámát és felhívta.
- Üdvözlöm. Schmidt Dávidot keresem, magántermészetű ügyben.
- Jó napot. Várjon megnézem szabad-e.
- Kapcsolom. Viszont hallásra.
- Halló. Hargitay Zsófia vagyok.
- Üdvözlöm. Schmidt Dávid vagyok. Miben segíthetek.
- Én voltam az aki letámadta. Te az apám vagy. Legalábbis azt hiszem.
- Igen? Nem, nem hiszem. Nekem csak egy lányom van. És ő magas szőke. Maga meg barna, ha jól emlékszem. Nincs több gyermekem.
- De Te, illetve maga szakasztott az apám, aki három éve meghalt.
- Sajnálom, de higgye el nem vagyok az apja.
- Ezt elmondaná a nagyimnak is. Sajnos voltam olyan felelőtlen, hogy egyből beszámoltam neki magáról. Annyira felizgatta magát, hogy korházba került és most találkozni akar magával.
- Velem, de miért? Higgye el nem vagyok az apja.
- Elhiszem, de a nagyi a saját szemével is látni akarja.
- Gondolkodom rajta. Rendben? Visszahívhatom később? Ezen a számon elérem?
- Megadom a mobiltelefonszámom, mert később visszamegyek a korházba. Ezen egész nap elér (már ha nem merül le) – mondta Szofi.
- Rendben. Viszont hallásra.
Szofi magába roskadva ült a fotelban. Mi lesz ha a nagyi is apának gondolja. Mi fog ebből kisülni? – sopánkodott. Gyorsan csinált egy szendvicset, ivott egy kávét és visszament a kórházba. Nagyit már áthelyezték egy másik kórterembe. Itt volt egy szobatársa is. Legalább nincs egyedül – örült Szofi.
- Szofikám! Mit intéztél? Beszéltél vele?
- Igen, gondolkodik rajta. Majd visszahív.
- Képzeld, holnap már a saját ágyamban alhatok.
- Igen tudom, mondta az orvos. Úgy örülök.
Sok apróságról beszélgettek, aztán észrevétlen a lány apjára terelődött a szó. Sok emléket őriztek róla. Nagyi nagyon büszke volt rá. Volt is rá oka, hisz sikeres volt, és mindent a maga erejéből ért el, aztán egy végzetes baleset és mindennek vége szakadt.
Négy óra tájban Szofi elköszönt és haza indult. Először még bevásárolt, hiszen a hűtő majdnem üres volt. Valami meleg levesre vágyott. Telepakolta a kosarát mindenféle zöldséggel. Vett egy üveg bort is. Otthon aztán jókedvűen nekilátott a zöldséglevesnek. Közben zenét hallgatott és a bort szürcsölgette. Hirtelen megszólalt a telefonja. Nagyot ugrott. Biztos Dávid az. Ő volt.
- Üdvözlöm.
- Maga az Zsófia?
- Igen.
- Gondolkodtam. Rászánom magam a találkozóra, de csak azért, hogy tisztázzam magam.
- Rendben. Holnapután esetleg a délelőtti órákban megfelel?
- Igen, meg. Úgy intézem, hogy ráérjek. Minél előbb a végére akarok járni ennek az ügynek.
- Igen, én is. És köszönöm. Az otthon címe, ahol várjuk: Nyugodt élet Idősek Otthona, Szigetszentmiklós, Bercsényi utca.
- Felírtam. Viszont látásra holnap után.
- Viszlát – köszönt el Szofi is.
Mi lesz ebből? Csak a nagyi ne izgassa fel magát, a többi már nem is érdekel. Leült kimert egy tányér levest. Bár étvágya már nem volt, azért bekanalazta.
10.
Másnap hazaszállította a nagyit a kórházból. Elmesélte, hogy másnap Dávid meglátogatja őket. Nagyi már igen izgatott volt.
- Igazítsd meg a hajam holnap reggel, hogy megfelelően tudjam fogadni azt a férfit.
- Rendben nagyi, de ne éld bele magad. Kérlek.
- Te csak ne izgulj miattam. Inkább csinosítsd ki magad Te is a nagy napra.
- Minek?
- Csak tedd azt, most pedig hagyj magamra. Gondolkodni akarok.
- Szia nagyi, akkor holnap reggel jövök.
Hazaérve bekapcsolta a tv-t és szinte azon nyomban elaludt.
Hajnalban iszonyú fejfájásra ébredt. Bevett két aspirint és visszadőlt még egy kicsit. Hét órakor már nem bírta tovább. Felkelt, főzött egy kávét és evett egy pirítóst. Ettől kicsit már jobban érezte magát. Lezuhanyozott, majd öltözni kezdett. Mit is vegyek fel. – gondolkodott. Végül egy világos nadrágot húzott fel és egy piros mintás inget vett fel hozzá. Ez sportos és elegáns is egyben. Nagyi egy szót sem szólhat. Telefont a táskájába rakta és elindult az otthon felé.
Leparkolt a szokott helyére és felment a lépcsőn. A folyosón már üdvözölte a nővér.
- Mária néni a legnagyobb rendben van. Már nagyon várja a látogatóját.
- Köszönöm. Megyek megcsinálom a haját.
- Menjen csak, majd viszek be egy kis süteményt.
- Köszönöm még egyszer.
- Ugyan nincs mit. Ha megérkezett a látogatójuk, majd bekísérem.
- Rendben.
Szofi bekopogott és belépett a nagyanyjához. Éppen az asztalon rendezkedett. Megint a dobozt pakolta. De amint meglátta Szofit becsukta.
- Szia Kincsem. Már vártalak.
- Szia Nagyikám. – nyomott két cuppanós puszit a nagyi arcára.
- Fésülj meg gyorsan. Bármikor megérkezhet.
- Igen is. – mondta viccesen a lány.
Gyorsan ügyes kontyba fésülte a nagyi haját. Épp hogy végeztek kopogtak. A nővér egy tálca süteményt hozott és egy férfit kisért be az ajtón.
- Üdvözlöm a hölgyeket. Schmidt Dávid vagyok. – csókolt kezet a nagyinak.
Mária nagy szemekkel nézte az idegent. Magas, széles vállú férfi állt előtte. Sűrű barna haját oldalt fésülve hordta. Sötét szeme körül apró ráncok húzódtak. A szája széle kicsit felfelé görbült, mintha mindig mosolyogna. Szakasztott olyan mint György volt – gondolta magában.
- Ekkor Dávid megszólalt. Találkozni akart velem, de én nem ismerem magukat.
- Apa! Nem kell magad megjátszanod – csattant fel Szofi, aki látta, hogy a nagyi arcán mi játszódott le.
- Szofikám, ő tényleg nem az apád.
- Ugye megmondtam, hogy nem vagyok csaló – szólalt meg ismét Dávid.
- Nem csaló. Valóban nem. Mikor született, ha szabad Öntől megkérdeznem.
- 1950. november 1 – jén születtem Felsőrákoson.
- Igen, igen. – bólogatott nagyi.
- Akkor semmi kétség. A fiam vagy. Az elveszett kisfiam.
Szofi és Dávid meglepődve néztek össze, majd a nagyira szegezték a tekintetüket magyarázatért. Mária kinyitotta a kis dobozát és kipakolta a kincseit, és mesélni kezdett.
Azon a napon 1950. novemberében két fiút szültem. Az apádat Szofi, és téged Dávid. A férjem egy hónappal korábban halt meg. Egyedül voltam. A szülés nagyon megviselt, azt hitték, hogy nem is élem túl. Nagyon gyenge voltam, nem tudtam gondját viselni a fiaimnak. Apám ezért dadát fogadott a gyerekek mellé.
A dada egy hónap múlva eltűnt és magával vitt téged is Dávid. Először nem is tudtam arról, hogy mi történt. Aztán amikor már jobban lettem apa azt mondta, hogy Te is beteg voltál és meghaltál. Sokáig gyászoltalak. Aztán apám halála után, a hagyaték rendezésekor találtam meg a feljelentést. Apám egy levelet is hagyott hátra, amiben töredelmesen bevallotta, hogy kudarcot vallott a megtalálásodban.
- Nagyi! Ezt miért nem mondtad el? Talán már előbb is megkerestettük volna.
- Tudod, nagyon szégyelltem magam, azért hogy hagytam, hogy elrabolják a fiam. Ha nem lettem, volna olyan gyenge és gondozni tudtam volna őket, ez nem történt volna meg.
- Valahogy mindig olyan furcsa volt az anyám. Ha a születésemről és az apámról faggattam, csak leintett. Szót sem érdemel – mondta mindig. Korán meghalt, még csak 19 éves voltam. Ha tudtam volna, hogy nem a szülőanyám, talán én is tudni akartam volna az igazságot - gondolkodott hangosan Dávid.
- Mindegy. Az a fő, hogy megtaláltalak. Gyere ide, hadd öleljelek meg. Olyan régen várok erre a pillanatra.
- Pontosabban én találtam meg – szólt könnyes szemmel Szofi. Ez olyan hihetetlen.
Szofi csendben kilépett az ajtón magára hagyva szeretett nagyiját és az elveszett fiút. Ez lesz a következő regényem témája - gondolta magában Szofi. A címe pedig az lesz Egymásra találva…
